Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Akárki akármit mond, azért voltak jó dolgok is a múlt rendszerben. Még mielőtt politikai állásfoglalásra gyanakodna a tisztelt olvasó, leszögezem, ezek közül a legfontosabb az, hogy fiatal voltam: ez pedig olyan helyzeti előny, amit az elmúlt 25 év semmilyen demokráciája, vagy jóléti állama nem tud behozni. Aztán ott volt az úttörőmozgalom, ami a maga suta militáris és puha-ideológiai jellegével mégis adott némi kapaszkodót ahhoz, hogyan kellene viszonyulnunk egymáshoz, no és persze a hozzájuk tartozó, elmaradhatatlan mozgalmi dalok, melyek létjogosultságát azok sem tagadják, akik talán az elmúlt rendszer  legnagyobb vesztesei közé tartoztak: Nagy Feró kivert farkas létéből a stílusparódia eszközével váltott jegyet mai mainstream szerepébe, a Manowar és a Sabaton után pedig itt van az a csapat, amely már nem is nagyon álcázza, honnan erednek zenei gyökerei. No, oké, ez az állítás inkább már H. Sanyi barátom elmefuttatásaira hajaz, de mondjátok meg, nektek nem jut eszetekbe a következő dal hallatán valamelyik hivatalos mozgalmi dalárda, netán csasztuskába oltott úttörő lelkesítő? Mert nekem igencsak.

Lehetne kutatni, hogy milyen közös zenealkotási megoldásai vannak az indulóknak, és minden bizonnyal Te is fel tudsz sorolni párat, elég, ha magadban elénekelsz pár taktust az európai heavy-power metal új hullámának néhány üdvöskéjétől, vagy végigpörgeted a Civil War új lemezét. Természetesen nem szeretnék azokkal vitatkozni, akik szerint a dalok inkább az amerikai polgárháború ismert indulóinak zenei világát formálják metál köntösbe, de én biztos vagyok, hogy rengeteg közös vonás van az egyes országok, régiók csatába hívó katonadalai között – és ezt a véleményemet mintegy 25 éves, nemzetközi környezetben is átélt katonai pályafutásom tapasztalatai is megerősítik. A Nils Patrikkal megerősített "Sabaton maradék" persze remekül gyúrja össze a metal amúgy is milita-konform hangulatát a forrás zenei örökséggel, az énekes pedig nem képes hibázni, ahogy a szögletes, pumpáló, lelkesítő alapokra énekli rá az Astral Doorsos tevékenységét idéző nagy ívű melódiáit. Hogy ismerősek a dalok? Naná, hogyne lennének azok, hiszen ez az indulók lényege: valami olyat moccantani meg a katonában, ami már születése pillanatában ott mocorog génjeiben, és ami a "rohamra indulj!" vezényszót adja ki, nyelvtől, kultúrától, vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül. (Oké, az oroszoknál ehhez járul hozzá mintegy fél liter vodka is, de ki tagadná, hogy a metál és a vodka édestestvérek?)

Akinek tehát tetszett az első album, az most sem fog csalódni, a tematika hasonlóan a hadihistóriák lapjaiból szemezget, olyan himnuszokat kimasírozva, melyek már-már karikatúrának minősülnének, de csak akkor, ha ez nem lenne a stílus sajátja. Ebből eredően sajnos nincsenek nagy gitárszólók – az arpeggiók nem segítik elő a "bal-jobb, egy-kettő" csataritmusát –, de a billentyűs ügyesen tupírozza fel az amúgy is heroikus melódiákat arra a szintre, amit az első lemezével berobbanó csapattól elvárnak a hívek. (Bár a "Bay Of Pigs" gitárdallamaitól két Kalinka is elzokogná magát.)

A polgárháborús fiúk tehát nyíltan, a menetelő katonák büszkeségével és bátorságával vállalják fel a jellemző és markáns vonásokat, úgy, ahogy annak idején mi is tettük úttörőként, dalolva egy jobb világért és persze a világbékéért. Az hogy utóbbi még nem következett be, biztos, hogy nem a zene hibája, a jobb világ azonban részint megvalósult, főleg a lemez hallgatásának percei folyamán. És ennek átéléséhez még úttörőnek sem kell lenned.

Garael