Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/pages/Csillag-Endre-Csuka

Elképzelem, ahogy Sípos Peti a maga mindent vivő hangján énekli a "Nem várok" refrénjét, ami után Csuka gitárszólójára őrül meg a hatvan ezres mega' aréna rockhimnuszra éhező közönsége – az, hogy a képzelet valósággá válhasson, pusztán két tényezőnek kellene teljesülni: egy alternatív világ létrejöttének, ahol Magyarország a maga különleges nyelvével rock-nagyhatalom és egy fergeteges időutazásnak, mondjuk úgy húsz évet visszaröppenve az időben. Mert a többi olyan "elhanyagolható tényező", mint a fantasztikusan eltalált énekdallam, a bugyit lecsalogató és a tesztoszteront szétspriccelő énekhang, valamint a klasszikus gitárhősöket megidéző hangszer-kompozíció nagyon is megvan. És kell ennél több? Sajnos, igen – mert ebben a világban élünk, és mert Csillag Endre hiába hozott össze egy minden rajongói igényt kielégítő albumot, a "sufnituning" hangzás, és a rádiókban fellehető "slágerek" követelményrendszere – ami olyan, amilyen, mindenesetre ellentéte mindannak, amit Csuka lemeze produkál – a szó szoros értelmében vett rejtett – a média elől rejtett – kinccsé avanzsálja a csillagok mellé helyezett drágaköveket.

De oda se neki, legalább mi tegyük meg azt, ami tőlünk telik, akkor is, ha a harc eleve kudarcra van ítélve, inkább a tinta folyjék patakokba, mint a vér, no meg a kritikus könnye, hogy csak ennyire futja erejéből. Mert a lemez jó. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy kiemelkedő, bár a jelzőkkel annyit dobálóznak mostanában, hogy lassan állítmánnyá válnak, aztán nem csoda, hogy a megkavarodott tanuló ifjúság úgy szarozza le Gárdonyit és Jókait, mint kezdő WC-s néni esti takarítás előtt az odarakott termést.

A lemezt összezenélő vendégeken mindenesetre nem múlt semmi: Pataki Attila hallhatóan jobban élvezi ezeket a számokat, mint saját anyacsapatának legutóbbi lemezét, Sípos Peti a bevezető gondolataimban elismert produktumával alkot végre valami komolyat is, D. Nagy Lajos lírája a fénykort idézően facsarja meg a szívet, Deák Bill Gyuláról meg felesleges írni bármit, mert a legendákról beszéljen az azzá avató életmű.

A sorokat olvasva ez az album lehetne retrospektív, ha a jó ízlés is a múltba tűnne, az eljátszott számok azonban időt állóak – már ami a minőséget illeti: olyan, bluesban és arénarockban gyökeredző konstans slágerek, melyek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években trónra tudták emelni szeretett zenei stílusunkat. Mégsem mondanám azt, hogy csak a nosztalgiázó korosztályok tudják élvezni a lemezt, mert aki a rock rabja, az önmagában hordozza a zenei trendek feletti elsiklás képességét. Hiszen ha a gitár úgy sír, mint az album egyes dalaiban – nem véletlen a Gary Moore feldolgozás! – és olyan rock-blues duettek unikuma hallható, mint amit Bill Kapitány és Pataki Attila előad – egy új, korszerű köntösben felidézve a legendás HBB felelgetős-válaszolgatós klasszikusait –, akkor nem hiszem, hogy van olyan stíluspreferáló, aki undorral fordulna el a nyilvánvaló minőségtől, még akkor sem, ha egyébként a hányós/hörgős metal felkent híve.

Dalokat nem is szeretnék kiemelni, mert jobb egységben kezelni az albumot, ami a különböző előadók ellenére sem esik szét – ahhoz Csillag Endre gitárjátéka túlontúl meghatározó, akkor is, ha a dallamok érezhetően az előadó énekesek anyacsapatához lettek igazítva. (Az igazítás talán csak az utolsó előtti szerzeménynél – Csak néhány perc – lett túlságosan is szűkre szabva, mert azt Patakiék már korábban megírták, Edda-blues címen.) Ez persze már csak a kritikus erőtlen próbálkozása, hogy ne kizárólag jót írjon a lemezről – az mindig gyanús –, de higgyétek el, a hangzáson kívül igazán gyenge pontot nem találtam: Csuka, az összegzés kiválóra sikeredett, kár, hogy a címben szereplő gyémántok csak a dalokban, és nem a produktum elismeréseként nyilvánulnak meg. Bár azt hiszem, egy művésznek az előbbi is bőven elég.

Garael