Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

Ebben az évben már a második olyan csapatról írok, akik ugyanabból a hadi dal-könyvtárból kölcsönöztek ihletet, csak míg a Civil War az amerikai polgárháborús szekcióból, addig a Powerwolf a sramli/verbunkos német indulók részlegéből mazsolázott, ez utóbbi némi templomi-hadi zsolozsmával kutyulva, izé, farkasolva meg ezt a paradoxonnak tűnő zenei katyvaszt. Ez persze csak azoknak tűnhet cirkuszi szemfényvesztésnek, illetve sznobos szemrándulást idéző ízlésficamnak, akik nem hallották a csapat zenéjét, ami már önmagában is paradoxont idéző imázzsal vonyít az éterbe: latin halandzsát szövegelő, turbo-farkassal feltuningolt Running Wild-világ ez, ami csak azért nem a nyolcvanas évek áporodott és többször is kiszellentett, bocsánat, kiszellőztetett levegőjét idézi, mert… Mert csak.

Ebben persze azért szerepe van a megvalósításnak is, hiszen a fiúk jó érzékkel – ugyanis a gyakran hangoztatottakkal ellentétben ilyenük is van nekik – nyúlnak az önirónia eszközéhez, és ha ez csak amolyan németes humor, azért néha el-elmosolyodik rajta az ember, még akkor is, ha tudjuk: a csapat ezt már rég nem humornak szánja. A másik wunderwaffe természetesen a Romániából importált énekes, Attila Dorn – még szerencse, hogy Németországban nem minden menekültet akartak hazazavarni – akiről jól konstruált kamu-életrajzzal hitették el az operaénekesi múltat – ez azonban csak úgy lehetett hitelesnek tűnő erény, hogy szimpatikus nevű barátunk konkrétan a csillagokat is leénekli az égről – jelen albumon meg aztán főleg –, modoros színpadias (vagy oltárias?) előadásmódja pedig tényleg elviselhetővé teszi az egész, profiszagtól bűzlő, megkonstruált hakni-színházat.

Az elmúlt két albumon némi megtorpanást tapasztaltam a farkasvágtában: jelen etap azonban… nem tért el az előzőek kitaposott ösvényéről, ennek ellenére úgy érzem, a csapat ezúttal egységesebb és erősebb dalokkal rukkolt elő. A már említett zenei forrást tekintve a dallamformálás persze nem nehéz, az indulók amolyan inverz handicap-pel gyújtanak alá az együtt éneklési vágynak és az ökölrázásnak, nem véletlen, hogy ilyen hadidalok mellett – síppal, dobbal, nádi hedűvel – egész századnyi oszlopok rohanták egymással szembe, fittyet, vagy füttyet hányva az ellenséges puskatűznek – bár az is lehet, hogy csak a tábornokok szemét takarta el annak idején a hazafias pátosz, melynek ködfüggönyéből nehéz volt konstatálni a harcoló katonák félelmét. Az azonban biztos, hogy mind a felvezető klipes dal, mind az azt követő, szlávos-folkos szinti dallammal powerwolfosított adneralin-löket olyan slágerek, melynek hatására még a menekülés is bátor hadi cselekedetté módosul.

Attila tábornok ezúttal a tempóval sem spórolt, a poroszos fegyelemmel végigdarált dalok villámháborúra kényszerítették a farkascsapatokat, talán csak az utolsó, hagyományosan visszafogott "Let There Be Night" ad némi pihenőt, melyben az énekes olyan teljesítményt nyújt, ami által nyugodtan megveregetheti társ-csapata énekesének, Partik Johansonnak a vállát, hogy szorítson már egy kis helyet azon a bizonyos trónon.

Powerwolfék buzgó harci kedvének bizonyítéka ezen kívül a lemezhez csapott mintegy 10 dalos feldolgozás bónusz, melyen a fiúk ezúttal a komolyabb arcukat is megvillantják, jóllehet a dalokat sikerült a rájuk jellemző egyenruhába öltöztetni, és mit mondjak, jól is áll nekik! (Egy-két korábban elszórt darabról már írtam, itt elolvashatjátok.) Egyedül talán a Savatage "Edge Of Throns"-ának érzelmi menny- és pokoljárását nem sikerült reprodukálni, ám az, hogy a darabokban a hangszeresek is megmutathatják végre, mit is tudnak a tördelt riffelésen és a tuc-tuc dobütemeken kívül, mindenképpen pozitívum. (Ha én vagyok a csapat producere, biztos, hogy a feldolgozások közé erőltettem volna egy Candlemass és egy King Diamond dalt is, de ez tényleg csak hab lett volna azon a bizonyos tortán.)

Nem lehet okunk panaszra – már azoknak, akik szeretik az euro-metal új hullámának képviselőit –, hiszen a Civil War után Powerwolfék is remek albummal álltak elő, ahol a régi erények megerősítése mellett másra nemigen fordítottak gondot. Hogy ez mégis elég volt a dicsérő szavakhoz, a lemez erejének tudható be, no meg annak, hogy nem Tartuffe kolléga írta az ismertetőt, akinek nemhogy ízlése van, de még latinul is tud.

Garael