Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.veronicafreeman.com

Veronica Freeman erényei szembeötlőek: nekem például nem éppen a muzikalitás jut róla eszembe, ami nem biztos, hogy hízelgő – mégiscsak egy énekesnőről van szó. Pedig az előző mondatom kezdhettem volna így is: VF erényei fülbeötlőek, mert írásom hőse maga a METAL ÉNEKESNŐ, aki úgy utasítja maga mögé a szoprános-gótikus-popos kompatibilis tucatkópiákat, mint Du Barry grófnő annak idején a királyi kegyért versengő vetélytársakat – no meg a királyt! Veronica ugyanis olyan hanggal rendelkezik, amilyen testtel – és ha a kamasz- és nem kamaszfiúk vágyálmait megTESTesítő alakját nézzük, akkor gondolhatod, hogy mit tud produkálni azokkal a fránya dallamokkal… Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy Freeman maga a női kiadásba született Dio, és csak azt nem értem, mit keres még mindig a középszerű, Black Sabbath utánérzésben iparoskodó Benedictum élén, ilyen képességekkel. Hiába, no, ez nem popipar, sajnos a metalban az, mikor ciciket próbálnak a szádba nyomni, még akkor is gyanús és ellenérzést kiváltó, ha nevezett testrészek gazdája királynő azon a bizonyos vastrónon.

Szerencsére nem csak nekem van szemem és fülem, így Veronica régen várt szólólemezét és a reflektorba kerülés esélyét igazi nagyágyúk segítették – naná, hogy férfiak, el tudnám képzelni, ahogy Tarja ajkára odafagy a mosoly Veronicát hallva –, a meghívott vendégek sorát többek között olyan zenészek alkotják, mint Michael Sweet, aki a társproduceri szerepet is magára vállalta, Tony Martin, Jeff Pilson, vagy Mike Lepond.

Tisztelem és becsülöm a Frontiers kiadót, hogy régi jó szokása szerint sztárokkal próbál felvezetni egy arra érdemest, de mint sok alkalommal, sajnos ezúttal sem igazán működik a dolog. Az igaz, hogy ebben a jóval lágyabb stílus-halmazban Veronica több teret kap, hogy hangját csillogtassa, de a dalokat nem érzem annyira erősnek, hogy kihozzák az énekesnőben rejlő teljes potenciált. Oké, a "Now Or Never" Moby Dick nyúlásából kinövő sztenderd '80-as évekbeli aréna rockja, vagy a Stryper világát idéző "Stand In Line" képes arra, hogy elképzeljük, mit is tudna Veronica (bár ehhez nekem nem kell a hangját hallanom), de a felvonultatott nótacsokor túlságosan elhasznált sztenderdeket vonultat fel ahhoz, hogy IGAZI izgalmakkal telítse el a hallgatót. Nem mondom, hogy rossz a lemez, mert azért vannak rajta bármikor meghallgatható szerzemények, de a producerek mintha elégnek találták volna Veronica hangját és külsejét ahhoz, hogy a többit rábízzák a mocskos férfiösztönre… Nos, hát nem, és ha a Tony Martinnal előadott duett gitárszólójának megfelelő színvonalú dalokat kaptunk volna, ráadásul nem ilyen doboz hangzással, most nem is sírnám tele a klaviatúrát az elszalasztott lehetőségen bánkódva.

Remélem, a lemez azért elég lesz ahhoz, hogy többen is felfigyeljenek hősnőnkre, mert ezzel a hanggal több metal stílusban is nagyot lehetne dobni, és ha egy újabb Dio emlékalbumot szándékozik valaki kiadni, kérem szépen Veronica kisasszonyt is szerepeltetni – esetleg egy olyan albumot írni neki, ami több mint az ínyencfalat elhúzása az orrunk előtt. Mert ennek most csak a füstjét kaptuk meg, az ízét nem igazán.

Garael