Kiadó:
SPV GmbH

Honlap:
www.virgin-steele.com

Olvasgatva a netre felkerült, csalódott kritikákat, szerencsésnek mondhatom magam, mert én nem csalódtam. Ugyanis nem számítottam semmi jóra: az, hogy ez végül maradéktalanul bejött, persze adhatna szomorúságra okot, de ez semmiképpen nem a csalódottságból ered. DeFeis mester vokális állapotának ugyanis már a 2014-es, Timo Tolkki's Avalon II-n is 'hangot adott', s hogy hát milyet, arról beszéljenek akkori kritikám sorai. A helyzet az óta sem lett jobb, sőt,…de ne szaladjunk előre.

Attól persze még lehetne elviselhető – nem jó, pusztán hallgatható – az album, hogy DeFeis hangja ma már torz karikatúrájává vált egykori önmagának  – a túljátszás lehetősége egyébként is mindig benne volt David előadásmódjában –, de sajnos a dalok sem elég erősek ahhoz, hogy elnézzük (elhalljuk) a mester ripacskodásos rikácsolását. Sajnos folytatódott az a tendencia, ami az utóbbi három albumon is megfigyelhető volt, vagyis a musicalbe hajló, ömlengő érzelmi terpeszkedés – olyan paródiát eredményezve, aminek ellenpólusán a Manowar harcos hevülete áll. Ők azonban legalább szórakoztatóak a maguk módján, DeFeis azonban unalmas és irritáló, és hiába szeretné, nem lesz soha még a szegény ember félresikerült Savatage-a sem. (Talán akkor pattant meg a mesterben valami, mikor Iliász témájú, "The House Of Atreus Act" című kétrészes albumát színpadra állították – ez lehetett a pillanat, ami DeFeis elhitte magáról, hogy a musical műfajában is képes maradandót alkotni, ráadásul úgy, hogy ne kelljen a metal-tükörbe nagyot köpni fésülködés közben.)

Nem is tudom, hol kezdjem a hibák taglalását, melyek puszta felsorolása is elegendő lenne jelen kritika megírásához, de kezdjük a sajnos megszokottal, a demós hangzással. Nem tudom, hogy gondolja DeFeis ezt a szimfonikus-zongorás, többrétegűnek szánt világot ilyen ótvar megszólalással sikerre predesztinálni, ez még olyan bandáknak sem menne, akik legalább nem rejtették a metalt a billentyűk mögé. Az rendben van, hogy a klasszikus képzettségű zenész zongorÁN írja a dalokat, de hogy zongoráRA is? Nem, kérem, ez nem metal, hanem valami gitárral is előadott, félresikerült Elton John musical, jó dalok nélkül, ahol a koncepciót pusztán a zeneszerző élvezi, a hallgató meg pislog, hogy mi a franc ez. Mert művészethez kevés, szórakoztatáshoz meg főleg, és attól még nem kap plusz értéket egy mű, hogy unalmas és senki sem érti.

A zenészek sajnos megmaradnak a cserélhető sakktábla figurák szintjén, bevallom, nem is értem, hogy minek vannak (illetve nincsenek, mert a dob természetesen nem élő, de legalább tompa és egysíkú): DeFeis instrumentális tehetsége vitathatatlan, nyugodtan feljátszhatná egymaga az egész albumot, a végeredmény ennél csakis jobb lehetne. Persze csak ha nem ő énekelné el az összes szereplőnek szánt szerepet, ami ha valamikor ment is neki, most csak szörnyülködésre alkalmas pillanatokat szül. Hallgasd csak azokat a falzetteknek, vagy minek szánt sikolyokat, a mormogásokat és nyögéseket, komolyan, mint a nyolcvanas évek német pornófilmjeiben, csak azokat legalább élveztem.

Sajnos pozitív momentumokat nem nagyon tudok írni, az elviselhetőbb dalok is mélyen a fénykor átlagszínvonala alatt maradnak és a túlnyújtott, művészieskedő dallamok között hiába is keresnénk a valamikori harcos bátorságot, annak nyomát sem találjuk. Biztos az elrobogó Achilleus szekér pora törölte el, amivel a szánk is tele lett, de szomorúan kívánom, bárcsak a fülünkbe is jutott volna – a Nocturnes produkció helyett.

Garael