Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.omen.hu

Soha nem voltam igazán az a kimondott Omen fan – ez persze nem az együttes munkájának, hanem az általa képviselt, thrash-be hajló power/speed metallal szembeni attitűdömnek köszönhető: nem feltétlenül tudtam elfogadni a riffek főszerepét a dallamokkal szemben, melyek gyakran a gyermekmondókák ritmizálásával és "progresszív bonyolultságával" rendelkeznek, már ha a gitárok morgása nem zavarja a refréneket Kukutyinba zabot hegyezni.

Talán éppen ezért tetszett a csapat legutóbbi albuma, ahol a hard rock-vizekről ideevezett Koroknai Árpinak sikerült értékelhető dallamokat préselni a fémlemezek közé – ez a trend szerencsére jelen albumon sincs másként, még akkor is, ha van egy-két olyan megmozdulás, amire hat éves fiam is boldogan mantrázhatja az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz", vagy a "Kertbe mentek a tyúkok, mind megették a magot" rigmusait – ez utóbbit szó szerint, mert a zenekarnak sikerült eme örök klasszikust a Tébolydal sorai közé csempésznie, amire nyugodtan lehet kiáltani, hogy kész téboly. Ebben a "fogásban" persze lehetne érezni némi társadalomkritikai fricskát, de megmondom őszintén, vagy a vicc lett szar, vagy nekem nincs humorérzékem, úgyhogy eme momentumról Pósalaky úr szavaival élve – ugorjunk!

A lemez az említett jellemzők ellenére tetszik – még akkor is, ha az US-power-german metal örök barátságába belefeledkezett hallgatók szerelmesei "ki mit tud"-ot játszhatnak a riffek hallatán, hogy hol, melyik dalban hallották annak ősváltozatát: jelentem, én egyet máris jeleznék, mégpedig a "Most, amíg vannak" - "Rust In Peace"-es Megadeth "ihletét", ami ugyan megbocsátható, de nem feltétlenül szép dolog. Szerencsére a hangzás bivaly jellege és az adrenalinpumpáló ritmusok segítenek a gonosz tükörképek elűzésében: a dalok ütnek, mint az ötkilós népszava kalapács – és úgy gondolom, ezzel a stílus lényegét sikerült tökön ragadni. Nagy Máté a lelkét is kigitározza, Kori pedig a viszonylag szűk mozgástérből kihozza, amit lehetséges. Horváth Attila dalszövegei jól idomulnak a csapat megszokott világszemléletéhez, bár a nyitónóta úgy illik bele ebbe a képbe, mint kubizmus a Versailles-i kastélyba, de így legalább tudjuk, hogy tudnak ilyet is a fiúk – ők pedig most már tudják, hogy mi is tudjuk.

Újdonságot ne keress az összegzésként is felfogható 25 évben – ha ez lett volna az alkotók szándéka, akkor a lemez címe is "A következő 25 év" lett volna – amit azonban nyújtanak, az mindenképpen szórakoztató és szívből jövő. Akinek pedig ez nem elég, menjen inkább tyúkokat etetni a hátsó udvarba.

Garael