Kiadó:
M.A.C.E. Music

Honlap:
www.angelo.com

Michael Angelo Batiot vitathatatlan gitártudása ellenére sem tudtam sosem komolyan venni: a shredder excentrikus pózai és a számomra parasztvakításnak tűnő gitár-építményei olyan cirkuszi mutatványos képzetét keltik, aki tehetsége ellenére is inkább a külsőségekkel próbál érdemeket szerezni, mintsem szorgalmas és kitartó munkával.

Kotta kolléga azonban átküldte hozzám jelenlegi kísérő csapatának, a Black Hornetsnek egy klipjét, amin az amazon énekesnő, Gianna Chila adja elő – mit adja, bömböli el –, a Deep Purple klasszikus "Burn"-jét, amitől egyből rajongó lettem, hogy kié, az persze továbbra is kérdés. Érdekes egyébként, hogy a hölgy elsősorban Janis Joplin dalainak interpretálásával hívta fel magára a figyelmet a blues-színpadokon – az, hogy ebben a jóval keményebb műfajban is helyt tud állni, mindenképpen a tehetségét dicséri.

A zenei anyag annyiban meglepetés, hogy nem a végtelen arpeggios gitárvirgákról szól, és inkább tekinthető egy, Doro heavy metal világát és Malmsteen rockosabb és hallgató barátibb időszakát keresztező hibridnek, mintsem öncélú skálamutatványnak, amiben jól megfér egymás mellett az instrumentális akrobatizmus és a bika, de érzelemdús dallamtolmácsolás.

Az anyag tehát nem annyira tömény, mint vártam, és az is élvezni tudja, aki nem elméleti professzora a shred akadémiának, sőt, az énekdallamok néha meglepően szellős és slágeres elegyet közvetítenek, ami azért nem annyira meglepő, hiszen Batio múltjában glam-metalos mozzanatok is felfedezhetőek. Azt sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy szerzemények írásába mennyire kapcsolódtak be a társak, de a végeredmény mégis csapatmunkát sugall – esetleg Batio nem szállt el annyira magától az utóbbi években, hogy mindenhez tértő zseninek képzelje magát, akit környezete csak az átkozott kisstílűség miatt nem ért meg. A gitáros részek tehát nem tolakodóan és öncélúan viszonyulnak a dalok többi részéhez, ami persze nem jelenti azt, hogy a tanuló gitárosok ne nyálat csöpögtetve hallgathatnák az instrumentális formagyakorlatokat.

Sajnálom kissé, hogy a promóciós videóhoz hasonlóan nem lett az albumon elhelyezve néhány hard rock/metal klasszikus Batio-Chila-féle feldolgozása, mert úgy gondolom, mindkét előadó van annyira karakteres, hogy tehetségüknél fogva valami újszerűt hozzanak ki a megszokott örökzöldekből.

A lemez tehát nem csak Malmsteen hívőknek ajánlott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy azoknak is, akik a mester utóbbi évekbeli teljesítményétől hupililát hánynak: garantálom, hogy ezen a lemezen hallottaktól el fog múlni a Malmsteen okozta "shreddicus undoricus".

Garael