Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

Hallgatva a Sonata Arctica legújabb albumát, felbuzog bennem az indulat szülte "Puzsérizmus", és legszívesebben hangosan zihálva kiáltanám a világba: mi ez az alpári gagyi? S nem azért, mert a metál kamu indikátor elpirulás helyett hangos sercegéssel kapna lángra, hiszen a pop műfajában is lehet szórakoztatót alkotni, hanem mert egész egyszerűen ennyire rossz, amit Kakkoék összebűvészkedtek.

Egyetlen mentség van a dologban, hogy ezúttal nem hablatyoltak össze-vissza mindent a gyökerekhez való visszatérésről – ez így is van, mivel a korai, és a mostani csapatnak zeneileg annyi köze van egymáshoz, mint Marxnak a tízparancsolathoz, de azért elvárná az ember, hogy ne legyen az az érzése, ami szerint egy lemezen belül is többször meg kell hallgatnia ugyanazt a számot. De ez még hagyján, és ha nem támad hányingered ettől a musical utánzatú, giccses művi világtól, még élvezhetnéd is a dolgot, mint a csapat előző lemezének esetében, de jelen esetben úgy folynak egybe a szerzemények egymással, mint az egyszeri kopasz rohamaktivistának a könnyei a Casablanca film utolsó mondata alatt, bár utóbbi alkotásban legalább megvan az a művészi faktor, ami a kilencedik órából teljes mértékben hiányzik.

Persze vádolhatnának azzal, hogy minek keresek én valamiféle értéket egy Sonata albumban – és ez így igaz – de akkor legalább szórakoztatnia kellene, amihez az én esetemben nem kell sok: egy-két jól eltalált dallam a hozzájuk rendelt ügyes gitárszólóval és Kakko hangja – ez mondjuk megvan, mert tudatom mélyén vonzódom a pátoszhoz és a modorossághoz, de nem ilyen mértékben. De bocsánat, a pátosz hiányzik is a lemezről, helyette valami érzelgős, geil, színpadias világot találunk, ami torz reinkarnációja lehetne Meat Loaf rosszabb pillanatainak, de színvonalában odáig sem ér fel. Kakko számára úgy érzem, fontosabb lett a százszor elcsócsált  mondanivaló, mint maga a zene, ami a maga sablonosságában, és a sokadik lemezen felhasznált eszköztárral ezúttal nem találta meg a helyes mértéket, ráadásul nem sikerült azokat a ragadós refréneket sem elhelyezni a számokban, melyek mentenék a menthetőt – négyszeri hallgatás után sem tudok egyetlen épkézláb dallamot felidézni abból, amit hallottam.

Nem is tudom, hogy Kakko véleményéhez miért választotta a metált, hiszen a gitároknak és a doboknak csak annyi szerepük van, hogy valami zenei hangulatot fessenek alá az unalmas dallamoknak – ehhez pedig elég lett volna egy jobb szintetizátor is. Tudom, vádolhatnak azzal, hogy a most felsorolt hibák megvoltak a korábbi albumokon is, de azokon mindig találtam olyan momentumokat, melyek sikerrel mentették meg a csapatot az unalmasság tényétől, és a modoros, hatásvadász eszközöknek is találhattam megfelelő szerepet, amit jelen albumon azonban az öncélúság váltott fel, a jellegtelenségről nem is szólva.

Kakkoék tehát elkövették azt a hibát, hogy a két évvel ezelőtti lemez 10 perces művi zenei világát vitték tovább, ám azon jellemzők nélkül, melyek ha nem is izgalmassá, de legalább szórakoztatóvá tették volna a "The Ninth Hour"-t. Bágyadt, kiégett, önmaga pillanatait is ismétlő album került ki ezúttal a csapat műhelyéből, ami zsákutcát eredményezett: úgy gondolom, hogy a váltás elkerülhetetlen lenne, már ha az együttes pozíciót tartva akar a metál világ részese maradni.

Garael