Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
theocracymusic.com

Tartuffe Avenged Sevenfold kritikájánál megjegyeztem, hogy a mainstream metal – van olyan? – mennyire más utakon jár, mint Európában. No, ezt én nem feltétlenül dicséretnek szántam, bevallom, hogy a metal power irányzatán, és a hard rock aréna változatán kívül inkább a "hazai kontinens" stílusaiért vagyok oda, ami persze ízlés kérdése, és nem vitatéma. Ugyanakkor itt van ez a Theocracy nevű csapat, amely alapvetően a hagyományos európai, kétlábdobos, Helloween-féle cukormázas powert játssza, ám olyan kevert tartalommal, ami mégis egyedivé teszi a keresztény beállítottságú brigádot. A fiúk jó amerikai módra nem ódzkodnak a hagyományos show-elemek kipróbált hatásvadász eszközeitől: ha kell, a gospel eksztatikus adrenalin pumpájához, ha kell a TSO grandiózus giccsparádéjából kölcsönöznek, de mentségükre legyen, hogy nem idegenkednek azoktól a megoldásoktól sem, amik tulajdonképpen előremutató módon frissítik fel a stílust, és amelyek egyáltalán nem a mainstreamre jellemzőek. A csapat gitáros-énekes vezetője Matt Smith ugyanis zenei szocializációja során valószínűleg megmártózott a death metal pokoli bugyraiban is, hiszen az édes-mézes dallamokat gyakran pörgetik meg blastbeatek, vagy olyan disszonáns zenei futamok, melyektől  Helloweenék ódzkodnak, mint tökök a Halloween-ünneptől.

Ettől persze lehetnének még átlagosak, ám ha vonzanak a néha már-már popba átnyúló refrének, és az a remek, ritmus-és szólógitár-hármas, ami még a progresszív vizekre is el-elveti a csapatot, akkor biztos vagyok benne, hogy kedvedre való zenét kapsz. Itt van mindjárt a címadó, aminek dallama engem tulajdonképpen egy ABBA slágerre emlékeztet, róluk meg ugye sok minden jót el lehet mondani, de hogy metált játszottak volna, nemigen. Ettől függetlenül nem lóg ki a lóláb, és a fiúk olyan fémköntösbe öltöztetik a dolgot, ami vasember dicséretére is válhatna, bár ő leginkább Black Sabbath-ot hallgat – naná, egy Iron Man?

A kórusok természetesen angyaliak és azonnal magukkal ragadók, amihez remekül passzintják a gyakran az euro-poweren túlnyúló modern riffelést, esetleg a thrash-ből is ismerős caka-caka gitármunkát. Smith hangterjedelme biztosítja, hogy az érzelmi ív hasonló lehessen a vulkán kitörő lávájához, ha kell, az egekbe szökik, de ha kell, alázattal olvad a kórus-munkába.

Jelen lemez tehát szerencsére illik az eddigi sorba – talán egy kicsit több rajta a szaggatott riffekből építkező csárda-vágta, amitől a hangulat a címhez méltóan lesz szigorúbb:  a "Stir The Embers" blastbeates keménységére egy gyémánt-köszörűs is elismerően bólintana – a vijjogó gitárhangok és a billentyű apokaliptikus menete Smith sikolyával a painkelleres Judas dicsőséges korszakát idézik, a "Castaway" speed metáljától a korai Gamma Rayt istenítő fanoknak lábadhat a szeme könnybe, a "The Wonder Of It All" pedig tulajdonképpen egy free-style power dal, ahol a death fogások is megengedettek.

A lemez végén aztán ott pompázik a hagyományosnak mondható grandiózus szerzemény, a Keeper albumok, vagy az Avantasia vonalán, amiben Smithék csalafinta és eksztatikus módon mossák fel Tobias Sammet legutóbbi munkájával a padlót, persze vigyázva a keresztényi szeretetre, és megadva a tiszteletet a korábbi Avantasia műveknek.

Mindezektől függetlenül én a legutóbbi albumukat egy hangyapöcsnyivel erősebbnek érzem: itt néha becsúszott egy-két olyan dal, amiben nem hallom a többi potenciálját – "Wishing Hell", "Currency In A Bankrupt World" –, amitől függetlenül még mindig az év legerősebb stílus remekét tették le az asztalra. Szellemhajó ide, legenda oda, ez bizony most a valóságnak olyan szelete, amire végre önzetlenül mondhatom, hogy tetszik.

Garael