Kiadó:
Rock It Up Records

Honlap:
www.dreamtale.org

"Lopni, megyünk lopni" – "énekelte" annak idején Pityinger László, alias Dopeman, de énekelhetné ezt nyugodtan Erkki Seppänen is, a Dreamtale frontembere, hiszen a most kiadott dupla albumukon annyi "ihletett" dallamot találunk, amennyiből nyugodtan megrendezhetnénk a "Ki ismer fel több megidézett együttest" kvíz-műsort – jutna rá egy egész hétre muníció. Az, hogy mégsem tudok igazán rájuk haragudni, két dolognak köszönhető: egyrészt, mert nem titkolják, és már a klipnóta is akkora ordas Helloween nyúlással próbál rendet tenni a fejekben, hogy az már túlmutat a plagizálás sumákságán, másrészt mert…hát, mert egészen jó dalokat írtak.

Bevallom, először vacilláltam, hogy melyik happy-metal csapatról írjak, a Freedom Call idei, jól sikerült vidámkodásáról, vagy a Dreamtale-i "eposzról", de végül győzött a pofátlanság ilyen mértékű prezentálása, ráadásul az újabb álommese is van olyan jó – naná, ennyi segítő dallammal –, mint versenytársuk kiváló örömfokozója. Az persze már az első dalból kiderül, hogy a fiúk nem az acélos riffekért ragadtak hangszert, és a szintivel elővezetett dallam óriási slágerré válhatott volna a hetvenes évek diszkóiban, szinte látom magam előtt Travoltát, ahogy fehér öltönyében ördögvillát mutogatva járja a boogie-t a színes táncparketten.

Van itt hát minden, amiért szeretni és utálni lehet a stílust: egyszerű, hatásvadász, indulós dallamok, rohamvágta és galopp, első hallásra is megjegyezhető refrének, melyeket egy nyugdíjas otthonban furulyán lejátszva akár hangulati terápiaként is lehetne használni, talán csak a hangszeres játék egyszerűbb – primitívebb  –,  mint a példaképek ihletet hozó mesterművei.  Helloween, Gamma Ray, poénosra vett és begyorsított Manowar, Running Wild, Stratovarius, Sonata Arctica és csipetnyi Lordi – jó, utóbbit csak erős túlzással lehetne klasszikusnak tartani –, mindez habkönnyű optimizmusba áztatva –  egyszóval, hát nem éppen a  Seventhian lett a metal "Háború és Békéje", de talán még Dosztojevszkij művészi komplexitásának említése sem idevaló.

A csapat remekül egyensúlyozik a gagyi és a szórakoztatás mezsgyevonalán, de biztos vannak, akik szerint nincs itt semmiféle határ: ez maga a gagyi szórakoztatás, már akinek örömet szerez az ilyesfajta könnyű élvezet. Mint ahogy föntebb írtam, én nem tudok velük igazán szigorú lenni, mert hiába ordítanak az ítéletet érdemlő hibák, önkéntelenül is azon kapom magam, hogy együtt dúdolom a fiúkkal a dallamokat, így aztán ha seggbe rúgom őket, jómagam is kapok belőle. Ebből pedig elegendőt szolgáltat a mai politikai kultúra – bár hallván a nyilatkozatokat, inkább az arcom ég, mint a fenekem, és e nemes testrészről legfeljebb a béka jut eszembe, ami alatt bőven megfér a verbális és írott színvonal.

De térjünk vissza az albumra, amelyről igazán többet nem is nagyon tudok írni, mert aki kedvelője a stílusnak, már a klipszámról be fogja tudni lőni az albumot, aki meg nem, az a fülét. Azt tehát, hogy mennyire elítélendő egy ilyen albummal kiállni, döntse el mindenki saját maga, én azért inkább jópofa és szórakoztató karaokénak fogom fel az egészet, mintsem ordenáré pofátlanságnak.

Garael