Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.aljosephofficial.com
facebook.com/aljosephguitar

Annak idején Al első lemezének ismertetőjével kezdtem a nem túl intenzív kritikusi karrierem, így evidens lett, hogy a kettes anyagról is írnom kell majd a megjelenést követően. Kíváncsi voltam, hogy a számomra roppant tetszetős első albumot sikerül-e überelni és hogy lesz-e stílusbeli irányváltás. Az első kérdésre a válaszom egyértelmű nem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatható, vagy jó az anyag, de az én füleim számára itt nincsenek akkora slágeres dallamok, mint az elsőn.

A nyitó "Shift" múltidézéssel indít, az első lemez momentumait fűzi fel az alapra gitárosunk, amolyan 'reprise' jelleggel. Sajnos az átütő erő és lendület nagyon hiányzik, nem ragasztja oda az ember hallójáratait, szinte kedvem lett volna továbbléptetni. Az első hibát azonnal követi a második, az "Eve In Flow" finoman fogalmazva sem fokozza a sodrást. Biztosan nem ide raktam volna a sorban, inkább a lemez végére passzolna szerintem, amolyan aranyos gitározás, kicsit lapos, álmos megfogalmazásban.

A hármas tételnél szinte felhördül az ember, hogy végre valami kraft. A "Shogun" hét húros riffje frissítő arculcsapásként hat a lagymatag kezdés után. Egyértelműen ezzel indítottam volna az egész albumot, ráadásul itt végre érzem azt, amiért az első albumot szerettem. Benne van a mester kézjegye, jók a dallamok, a hangszerelés, a szőnyegek, a szinti és gitár párbaj is tetszetős. Az "Ocean Levels" és címadó "All Of Creation" sajnos ismételten lefékezi a tempót, ráadásul nem is érzem bennük azt a precíz, megírt, megszerkesztett formulát, ami jellemző Al dalaira. Nagyon sok az esetlegesség, improvizatív jelleg bennük, a hosszúságukat is indokolatlannak érzem. Talán a címadó refrénjét lehetne kiemelni, ha mindenképpen keresni akarnék valami pozitív momentumot. A két vendégszereplő (Sfogli, Nilsson) sem tud semmi extrát hozzátenni a dologhoz, maximum a szerzemények hosszát nyújtják meg.

Tetszetős a "Calling" zongora intrója és nagyon kellemes ez a merengő, líd hangulat, Satriani mester "Flying In A Blue Dream" dalához hasonlít a fő motívum, ill. a legato futamok játékossága is. Egyértelműen az erősebb dalok közé sorolható: mégsem felejtett el zenét írni főhősünk! Szerencsénkre az "Elysium" is folytatja ezt a minőségi vonalat, méltó felvezetője az anyag legjobb szerzeményének a "Nightlights"-nak. Vagány a slappelős basszus nyitótéma, amit Al öccse prezentál, már a gitár első frázisából is kiderül, hogy itt bizony valami finomságot fogunk kapni. Végig nagyon szép a vonalvezetése a dalnak, a refrén azonnal dúdolható, Jack Gardiner vendégszólója is sokat dob az összképen. A záró "Purpose" egyértelműsíti a Sfogli rajongást, nagyon hasonló panelekből építkezik, mint sokak kedvenc olasz gitárosának tételei. Nem rossz, de hallottunk már ennél jobbat is, mindenesetre nem ezzel a dallal csúszott le a művész úr az ötös osztályzatról.

A hangzás megfelel a jelenkori trendeknek, halálra kompresszált nem túl élő sound, talán a szólóhangszín az, ami a legtetszetősebb hatásában. Az albumot teljes egészében Al keverte és maszterelte, ami annak fényében elég érdekes, hogy az első anyagot újravették stúdióban egy meglehetősen profi hangzással. Nem értem, hogy miért nem lehetett ezt a dalcsokrot is ugyanott, ugyanazzal a stábbal elkészíteni, sokkal meggyőzőbb lett volna a végeredmény.

 Jack Rose