Honlapok:
www.voyager-australia.com
facebook.com/voyageraustralia

Az ausztrál proggerek utoljára 2014-ben adtak hírt magukról egy "V" című nagyjából "fele-fele" albummal. Már akkor kijelentettem, hogy bár nem tökéletesek, nem 100%-osak a lemezeik, rátaláltak egy egészen egyedülálló hangzásra (és most nem a hangmérnöki munkára gondolok, ami nem mellesleg most is hibátlan), s ezzel totál kitűnnek a műfaj többi formációja közül. Daniel "Toothgap" Estrin szakmai vezetésével olyan progresszív metál puncs pudingot főztek, amibe az extrémebb vagy periférikus műfajok (pl. djent), de a jellemzően ausztrál pop rock hagyományok ízvilága is belefért.

A múltkor még Duran Durant, Pagan's Mindot, Type O Negative-ot emlegettem a Voyager kapcsán, most azonban már a tragikus véget ért Michael Hutchence (INXS) is rendre eszembe jut, nem is beszélve a Tears For Fears szebb pillanatairól (Shout, Everybody Wants To Rule The World, Sowing The Seeds Of Love). Most valamiért nagyon elkapott ez a hangulat, toplistás érzés lengi körül a PledgeMusicon keresztül finanszírozott, magánkiadásban megjelent anyagot, amit elejétől végig megbabonázva hallgatok.

Továbbra sem értem, hogy a kiválóan képzett hangszeresekből álló csapat miért nem fektet nagyobb hangsúlyt a szólókra, legalább olyan fukarok ebben a tekintetben, mint pl. Devin Townsend. Az első komoly gitárszólóra (pedig két tehetséges húrnyűvő is van náluk) egészen a harmadik nótáig kell várni (Lifeline). Miért is? Ha ebben a tekintetben egy kicsit "nagylelkűbbek", nyitottabbak tudnának lenni, ezt a lemezt majdhogynem egy lapon kellene emlegetni a Teramaze legutóbbi mesterművével (Her Halo).

Zeneileg valami nagyon izgalmas történik ott lenn (down under) Ausztráliában. Mindig is külön utakon jártak, gyakorlatilag minden műfajban, a poptól a metálig igen markáns előadókat tudtak fölmutatni (AC/DC, John Farnham, Nick Cave, Men At Work, Midnight Oil, INXS stb.), akik nem egyszerűen az európai és az amerikai trendeket utánozták le, hanem mindkét "világ" erényeit, eredményeit magukba szívva, létrehoztak egy sajátosan "hazai" verziót. Egy biztos: a Voyager sem tucattermék, a "Ghost Mile"-t hallgatva is csak azon mérgelődöm, hogy miért csak 45 perc az egész (ja persze, és hogy miért nincs több hangszeres szóló)...

Tartuffe