Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A Frontiers kiadó jellemzője (érdeme?), hogy nem csak előadókra, együttesekre koncentrál, hanem zeneszerzőkre is. Fölkutatják, fölkarolják azokat a tehetséges dalszerzőket, akiktől azután szinte ipari mennyiségben rendelhetik meg az albumokat, melyek mögé ilyen-olyan formációkat, projekteket lehet beállítani. Ezen a zeneszerzői listán olyan nevek szerepelnek, mint Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson, és persze az Allen-Lande lemezekkel befutott Magnus Kalsson. Ez tök jól hangzik, üzleti és közönségszolgálati szempontból is logikusnak tűnik, de számolni kell azzal, hogy egy emberről csak limitált mennyiségű "bőrt" lehet lenyúzni. Akármennyire is tisztelem az előbb említett komponistákat, én mindhármójuk esetében tapasztalni vélem a fáradás jeleit...

Magnus Karlssont ugyan az Allen-Lande projekt tette széles körben ismert és elismert hangszeressé, dalszerzővé, valójában már a Midnight Sun és a Last Tribe nevű formációkkal letette a névjegyét. Főleg az utóbbi "keretben" sikerült maradandót alkotnia, mégis az Allen és Lande nevek patinája kellett ahhoz, hogy a figyelem homlokterébe kerüljön. Ez hozta meg azután a sorozatos megrendeléseket (Planet Alliance, The Codex, Bob Catley stb.), de nagyjából 2009 környékén a túlterheltség jelei kezdtek mutatkozni Karlssonon. A harmadik Allen-Lande már elég izzadságszagúra sikeredett (a Frontiers le is váltotta Timo Tolkkira) és a végre saját néven kiadott, sokszereplős Free Fall lemezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Időközben azonban előkerült egy kétségkívül jó adottságokkal rendelkező énekes, a chilei származású Ronnie Romero, akire a Lords Of Blackben nyújtott teljesítménye alapján fölfigyelt a Rainbow oszló porhüvelyét föltámasztani igyekvő Ritchie Blackmore. Márpedig akire Blackmore fölfigyel, az bizony érdemes is a figyelemre. A Frontiers a "házi" zeneszerzők közül gyorsan fölhívta Karlssont és megrendelt tőle egy albumnyi nótát Romero népszerűsítésére. Hosszú távon biztosan kifizetődő lesz a befektetés. Ebbe a projektbe végül meghívást nyert Mike Terrana is, aki nemcsak mindig kapható egy kis "szessön" munkára, de akinek neve előélete miatt kellően jól is cseng a szakmában.

Így állt össze a "komposok" triója, amihez a Frontires promóciós célzattal meg is rendelt a zenészektől néhány nevetségesen túlzó kijelentést, pl. "ez a legkirályabb és leggroove-osabb album, amin valaha játszottam" és "egyszerűen nem voltak határok sem a dallamokat, sem a szövegeket illetően" (kíváncsi vagyok, hogy a szövegekkel kapcsolatban milyen határokra gondoltak...).

Nem akarok cinikusnak tűnni, de ehhez a projekthez Terrana a nevén kívül semmit sem adott, Karlsson zeneszerzőként nem lendült újra csúcsformába, Romero hangjának érdemei pedig nem biztos, hogy pont ebben a közegben tudnak leginkább megmutatkozni (pl. a "One Heart" akusztikus verziója sokkal több "teret" ad neki). Akármilyen sommásnak, súlyosnak tűnik ez az ítélet, az album még így is szakmailag színvonalas munka és rajongóbarát szórakoztatás. De ennyi és nem több. Valahogy az egészből hiányzik egy plusz dimenzió (a mélység?). Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik majd védelmükbe veszik a "komposokat", objektív szakmai érvekkel nem is tudnám őket cáfolni, valahol meg is értem őket, de bennem a sokadik hallgatás után sem hagyott nyomot az anyag. Nagyon sajnálnám, ha Karlsson tartósan beleragadna az ún. "szürke eminenciás" kategóriába.

Tartuffe