Kiadó:
Pure Steel Records

Honlap:
www.facebook.com/VesceraEU

Ha jobban ismertem volna Vescera munkásságát, minden bizonnyal nem lep meg, hogy szólóalbumot ad ki: mit mondjak, végigolvasni, mennyi együttesben, formációban és projektben szerepelt, nem sokban különbözik attól, mintha a Háború és Békét próbáltam volna magamévá tenni – kétszer.

A legtöbben persze az egyetlen mainstream hírnévig jutó Japán csapat, a Loudness, valamint az Obsession – esetleg az Animetal – énekeseként ismerik, de feltűnt Malmsteen mellett is, ahol teljesítménye igencsak megosztotta a nagyérdemű véleményét, meg magát a mesterét is, bár nála tudjuk, hogy az osztott személyiség ténye nem csak a véleményben jelentkezik. Nekem tulajdonképpen ott sem volt vele semmi bajom, mert igaz, hogy nem volt képes azokra a sztratoszférába nyúló magasakra, melyek elődeit jellemezték, de dallamai már akkor is szíven ütöttek – aminek persze nem ájulás, hanem rokonszenv lett a vége.

Ennek ellenére, mint már említettem, nem nagyon követtem az énekes munkásságát, ezúttal is teljesen véletlenül akadtam bele a puritán borítóval, és címmel rendelkező szólóalbumáig, amiről akár azt is hihetnénk – mármint a cím alapján – hogy egyedül Vesceráról szól; és ez így is van. Persze egy ilyen életmű után nehéz lenne belőni, milyen zenével is jelentkezik hősük, talán a neoklasszikus jelleget el lehetne sütni – ami talál is, mert a gitárszólókban és dallamokban fel-felbukkan az énekes egyik fő hatása –, ám az talán tudatlanságomnál fogva meglepett, hogy a számok igazából a keményebb korszakát élő Judas-féle riffekre alapozva hozzák a talán Impellitterire, vagy inkább Rob Rockra jellemző dallamokat, valahonnan a Screaming Symphony/Crunch tájékáról. Ezek után pedig, aki ismer, az már tudhatja: az album egy pillanat alatt letaglózott, még akkor is, ha semmi különös, vagy rendkívüli nem történik rajta, pusztán képes volt azt a dallam/riff arányt és groove-faktort szolgáltatni, ami tetszési index-skálám legfelső értékét villogtatja piros színnel és hangos szirénázással.

A képlet tehát egyszerű: Vescera kihasználva hangi adottságait – mert azok nem koptak meg az idők folyamán – készített egy olyan albumot, ami tökéletesen egyesíti a Judas Priest vijjogó, apokaliptikus riffelését a neoklasszikus albumok dallamérzékenységével, és az amerikai power célratörő tempójával. Mert az album nem a bugyinedvesítő balladák idején készült, és ha Soulspell lemezének esetében hibaként róttam is fel a koherens vágtázást, itt bizony sikerült olyanra beállítani a tempót, ami alapvetően végig impulzív módja ellenére sem válik egysíkúvá.

Az persze hallatszik, hogy nem álltak dollármilliók rendelkezésre a stúdiós munkákra, mert a megszólalás lehetne jobb is, és hát a borítót prezentáló stylist is csak másodállásban űzheti az ipart, bár lelkes amatőrök képesek néha hihetetlen teljesítményre is, és most csak azért nem említem az andorrai futballcsapatot, mert az ő teljesítményük teljesen hihető – egy ilyen magyar labdarúgó válogatott ellen.

A körítés tehát nem igazán méltó a tartalomhoz, mert abban nincs hiba, s ha meghallgatod a nyitószerzeményt, nagyjából tudni is fogod, mit várhatsz a következő szűk 45 perctől – szerencsére töltelék nélkül. Vescera tudja, mitől döglik a légy, és azt is, hogy a kedvező végeredményhez nem feltétlenül kell túlokoskodni a dolgokat, elég jó dalokat írni, és azokat megfelelő zenészekkel feljátszani, kórusok, szimfonikus-bombasztikus vokálhegyek és matematikai végzettséget igénylő rafinált zenei egyenletek nélkül – ez most tehát a pőre metal diadala, már ha diadalnak lehet nevezni a valószínűleg elsikkadó, sok társához hasonlóan méltatlanul elfeledett produkció tényét.

Garael