2013-as éves toplistámon hetedikként végzett a "War & Peace", ezért most senki ne várja tőlem, hogy rosszat mondjak rá, semmi pénzért nem is tenném, de felütésként kikívánkozik belőlem, hogy azért Lukács Peta második szólólemeze sokkal többet fog szólni itthon, autóban, meg akárhol… Így utólag számomra egyértelmű, hogy az első lemez inkább a szakmának, vájtfülű zenefanatikusoknak szólt. Stílusbeli sokszínűség, háború és béke, fehér és fekete, szépség (Pacziga Linda) és a szörny (Tóth Gergő), egyfajta zenei terülj-terülj asztalkám jellemezte. Nem is volt ezzel semmi baj, legalábbis nekem nem volt vele bajom, "Slow Down", "Prayer", "90s Nights", mekkora nóták!  De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, azt azért el kell ismerjem, az énekes dalok számomra nem ültek igazán.

Most sok minden változott. Nem tudom, hogy ez mennyire volt tudatos koncepció, tartok tőle, hogy igen, de ezúttal a teljes anyag kimondottan slágeres és hallgatóbarát. Ezekkel a dalokkal azok is tudnak majd azonosulni, akiknek a "W&P" esetleg megfeküdte a gyomrát. Mindezt úgy, hogy Peta nem ment le kutyába, a minőségből semmit nem engedett. Most ugyan nem szakítja meg egy-egy zongorás jazz-betét a héthúros mély riffelést, de kapunk helyette kerek dalokat, egyből ragadó ének- és gitártémákkal. És senki ne higgye azt, hogy pl. a "Majdnem" zakatoló verze-ritmusozása, majd a refrént felvezető és lezáró, mindössze négy hangból álló, de rettenet fogós téma megírása zenei szempontból értéktelenebb, mint egy jót bűvészkedni sok-sok hangból. Technikailag lehet könnyebb, de ha a dalszerzési fázisban ez a vezérelv, az régen rossz…

Ehhez a megváltozott, jobbára sodró-zakatoló tempójú (Geröly Mátyás dobos és Horváth "Sexy" Gábor bőgős feszes alapot adnak Peta játékához), konzervatív verze-refrén-verze-szóló-refrén arculathoz ezúttal megkapjuk Petát énekesként is. Nem járunk rosszul, oda merészkedik csak, ahol még biztosan intonál, a saját (nem csak tempójukban, de szövegvilágában is zaklatott) dalait így teljesen korrektül elénekli. Nem is igazán tudok kedvencet kiemelni, tényleg mindegyik nóta sodor, visz magával. Jelenleg talán a nagyívű "Remény" az, amire legszívesebben bang-elek itthon. A modern héthúros riffeléshez sokszor társul némi pulzáló/prüntyögő elektronika is, a billentyű (Szebényi Dániel) most a hangulatteremtéshez szükséges szőnyegezésen túl leginkább ebben a szerepben dominál. Ízlés kérdése, engem nem zavar, sőt, kimondottan látom okát és célját ebben a zenei kontextusban. A teljes dallamközpontúságban fogant három középtempós 10/10-es instrumentális nóta is abszolút telitalálat, sőt végig libabőr. Peta saját stúdiójában készült a lemez, a hangzásra sem lehet panaszunk.

Maradt még egy tétel, aminek az a különlegessége, hogy alapjáraton a hajamnak kéne égnek állni tőle, ehelyett az egyik kedvencemmé lett. Mivel nincs feltüntetve szövegíró, feltételezem, hogy ez is Peta saját szövege. A többi is rendben van, de a megtisztulásról szóló "Meg kell halnom" szinte vers-értékű. Ezt pedig nem elénekli, hanem amúgy "halottpénzesen" elmondja, jajj!!! – Igen ám, de az a csodaszép melankolikus zongora- és gitárjáték, ami végigkíséri a narrációt, egyszeriben tartalmat és valódi zenei mélységet ad a kompozíciónak, méltóképpen lezárva az idei hazai termésből eddig számomra messze kimagasló lemezt.

Túrisas