Honlapok:
www.theviciousheadsociety.com
facebook.com/theviciousheadsociety
bandcamp.com/theviciousheadsociety

Írországról sokminden eszünkbe jut, de a metál nem igazán. Zeneileg mindig inkább a folk/rock vonalon voltak erősek, így nem kicsit lepődtem meg, amikor belefutottam a The Vicious Head Society bemutatkozó lemezébe. Neve ellenére lényegében egyszemélyes projektről van szó. Graham Keane amolyan kései érkező, 18 éves korában fogott először gitárt a kezébe, akkor viszont olyan komolyan vette a dolgot, hogy éjt nappallá téve gyakorolt, sőt végül kikötött egy angliai zeneiskolában (ahol megszerezte a szükséges teoretikus alapokat is).

Úgy a megszállott gyakorlás, mint ennek az albumnak kínkeserves megszülése Keane számára terapeutikus jellegű foglalatosság volt, érzelmi válságának, depresszióval való küzdelmének volt egyszerre laboratóriumban kikevert kemikáliák nélküli orvossága és fölszabadító szellemi mellékterméke. Az egész lemezt kis házi stúdiójában rögzítette, keverte, maszterelte, ami azért hallatszik is rajta. Nem gáz az eredmény, de persze lehetne sokkal profibb: a ritmusszekció és a billentyűk jöhettek volna "előrébb", de végeredményben ez egy gitáros lemez(e).

Keane nem is titkolja, hogy mióta az eszét tudja, a progresszív metál bűvöletében él, különösen a Dream Theater volt rá nagy hatással. A dalszerkezetek ezt a vonzódást egyértelműen kimutatják, de olykor akár egész konkrét zenei utalásokba (nyúlásokba?) is belefuthatunk. A zeneszerző-gitáros egyébként elég ambiciózus vállalkozásba kezdett ezzel a projekttel; ennek megfelelően komoly önbizalomról tanúságot téve még Mike Portnoyt is megkörnyékezte, nem dobolná-e föl az anyagot. Portnoy nemet mondott, de sokan mások, pl. Derek Sherinian és az Ayreonból ismert énekes, Wilmer Waarbroek elfogadták a fölkérést.

Az "Abject Tomorrow" a műfajra jellemző "concept" album, egy disztópikus történetre van fölfűzve, ahol egy Mátrix-féle, Neo típusú hős megszabadul a világuralomra jutott gépek által emberekbe műtött érzelemgátló implantátumtól, és újra elindul a "hús-vér" emberré való válás rögös útján... Akkor erről ennyit!

A zene viszont annak ellenére is kifejezetten ígéretes, hogy Keane engem szólóban nem igazán győzött meg. A hangzás mellett talán a koherencia hiányát és az alkalmi hörgések majdnem komolytalan mivoltát lehetne fölhozni ellenérvként, minden más tekintetben azonban ez egy alapjában igen zenei, jó ötletekben, dallamokban bővelkedő anyag, így Keane némi kitartással, szerencsével stb. akár az "ír metál" jövőjének egyik oszlopos megteremtőjévé is válhat...

Tartuffe