Kiadó:
Retroactive Records

Honlap:
www.jacobsdreamusa.wixsite.com

Éppen múltkor szomorkodtam azon, hogy milyen rég halottam már egyik kedvenc amerikai power bandámat, a Jacob's Dream-et, erre itt van, tessék, a semmiből robbant elő új albumuk – megyek is, veszek egy lottószelvényt, hátha a zenén kívül is folytatódik kívánságaim hirtelen teljesülésének sora.

Se hírverés, se producer, sem önálló kiadó – így aztán nem hiszem, hogy rajtam és egy maroknyi valamikori hívőn kívül valaki is meg fogja hallgatni a lemezt, bár lehet, hogy az évek óta hallgató csapat döntött úgy, hogy egy kis örömzenéléssel dobják fel mindennapjaikat, főleg annak fényében, hogy kultikussá vált első két lemezük énekese visszatért a banda soraiba, és a stílus is a korai Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory hatásából fogant, megspékelve azt a hagyományos amerikai powerrel, amúgy Jag Panzer módra.

Milyen távolinak tűnik az ezredforduló, amikor a zenekarnak két év alatt sikerült olyan reputációt kiharcolni, ami az utána következő botlások, stílus- és énekes váltás – David Taylor helyére Chaz Bond érkezett, a játszottak pedig a szokványos amerikai powerbe szürkültek – hatására is kitartott, ráadásul olyan térbe tértek vissza, ahol és amikor példaképeik – az Iron Maident leszámítva – vagy megszűntek, vagy szüneteltetik ténykedésüket, esetleg kétségbeesetten próbálják önmaguk nagyságát megidézni. Ez persze kedvező egy relatív, underground-szintű siker eléréséhez, ám 2017-ben, a digitális információáramlás és információéhség korában ilyen szegényes körítéssel, és a hobbistátuszhoz is méltatlan hangzással már ötletgazdag és hiánypótló tartalom ellenére sem illik megjelenni. Hiába hát az eredeti énekes, David Taylor visszatérése, hiába a remek gitármunka és a korai stílusjegyek visszaidézése, ha a megszólalás poros és avítt jellege szinte elkedvetleníti a szurkoló hallgatót a "mélyanalízis"-től. Pedig ez a fajta zene megkövetelné a türelmet, mert hiába prezentálja Taylor kissé szájbarágósan dallamait,  hiába az ismerős fordulatok tárháza, ez nem a fejbólogatós, ökölrázós himnuszok világa, még akkor sem, ha a progressziót nem a nyakatekert váltások jelentik, és a dalok alapvetően lineárisan, megfontoltan, időt hagyva bontakoznak ki, megtámogatva az alapvetően klisé-mentes és keresztény ihletésű szövegekkel.

A "Sea Of Destiny" – jóllehet összetevőiben emlékeztet a megidézendő első két lemezre – már most sem állja ki az idő próbáját. Lehet, hogy én váltam türelmetlenebbé, esetleg az elmúlt 15 év rengeteg meghallgatott anyagában már találkoztam azokkal a megoldásokkal, melyekkel a csapat most is él, de képtelenek hosszabb ideig lekötni, pedig nem vagyok egy türelmetlen ember. Ami biztos, a dalok viszonylag homogén stílusban íródtak, egyszeri hallgatás után igen nehéz megkülönböztetni őket, és hát a riffek egy részét már megírták mások: az "Into The Night" kezdésekor azt hittem, hogy a Maiden "Wicker Man"-je keveredett a lejátszási listámba, és bizony több helyen – akár a kezdő számban – is nagyvonalú módon idézik a mestereket.

Persze azt is lehetne mondani, hogy nem elég jók a dallamok – és az a kissé sötét tónusú misztikum is hiányzik, ami igazán egyedivé tette a kezdeteket –, annak ellenére, hogy a szikár amerikai powernél – főleg annak thrashez közelítő ágánál – jóval "puhább" az anyag, az instrumentális bravúrokat pedig elmossa a hangzás, de ezt döntse el mindenki saját maga, mert a leírtak ellenére érdemes nekiindulni a lemez felfedezésének: hátha Jákob álma ismét örömöt és megnyugvást hoz, legalábbis azoknak, akik meghallgatják a lemezt.

Garael