Nagyon különös dolog ez, egyben borzasztó és letaglózó, de mindenképpen elgondolkodtató. Sajnos, a '70-es, '80-as évek rockvilágában és világsztár zenekaraiban sem volt ismeretlen a zenész-halál. A Zeppelin, AC/DC, Thin Lizzy, Def Leppard, stb. is temetni kényszerült zenésztársat. Akik pedig nem temettek, azok is sokszor csak a szerencsének köszönhették, mert egy-egy tag, vagy akár a teljes zenekar pattanásig feszítette a húrt, mondjuk úgy, legkevésbé maguknak köszönhették, hogy még ma is koncertképesek... Ezek a halálokok viszont az élet örömeinek élvezetéből, sőt kontroll nélküli habzsolásából következtek, noha ugyanúgy drog- és alkoholproblémák álltak mögötte.

A '90-es években gyökeresen megváltozott a zeneipar, ahogy mondták a hozzáértők, a művi és hazug csillogást, a Sunset Strip kevesek számára elérhető valóságát, ezt az egyszerű amerikai fiatal számára soha meg nem tapasztalt világot felváltotta az "őszinteség". Zenében, öltözködésben, mindenben. Nem tudom a választ, az okokat sem, de az biztos, hogy az új (őszinte) generáció és zenekarok ikonikus arcai, frontemberei az öngyilkosságba, vagy a teljes, halállal végződő leépülésbe menekültek a világ valósága elöl, noha a drog és alkohol itt is mindig szerepet játszott. Az élet élvezetének helyébe, az élet tagadása lépett, a hedonizmus helyébe a depresszió. Okoskodni nem akarok, minősíteni és bárkit is megítélni különösen nem; ez legkevésbé sem az én dolgom, csak e mai sajnálatos halálhír kapcsán nem tudott mindez nem eszembe jutni. Meg is köszönném és örömmel venném, ha szociológusok, vagy bárki feltárná mindennek okait. Nyugodjon békében Chester Bennington, és valamennyi tragikus sorsú muzsikus!

Túrisas