Ügyeletes kedvenc 65.- Angra: The Shadow Hunter (Temple Of Shadows, 2004)
Aki úgy gondolja, hogy az Angra a csikóévek power metaljából lassan kinőve csak az utolsó pár albumával fordult a progresszivitás felé, az nagyot téved: az együttes – alapítójánál, a karnagyi végzettséggel rendelkező Andre Matosnál fogva – szinte predesztinálva volt a folkhatások integrálásával már sikeresen kísérletező brazil színtéren a progresszív kanyarra, ami aztán érdekes módon, a Matos után érában alkotta meg mesterművét, a „Temple Of Shadows”-t.
Matos komolyzenei látásmódja ugyanakkor még olyan koncentrált módon és organikusan van jelen a lemez dalaiban, aminek nagyszerűségével egyedül a Smolskival alkotó Rage veheti fel a versenyt, ebből is gondolom, hogy a kreatív folyamatokban egy klasszikus végzettségű zenész keze nyomát is felfedezni vélhetjük.
A "Temple Of Shadows" kétarcúságát a lemez A és B oldala – már ha ilyen anakronisztikus kategóriában gondolkodunk – teremti meg, előbbi még elsősorban az európai power metal alapú tökéletes, és kissé egyenesebb vonalú számaival, míg utóbbi egy meghökkentőnek is ható progresszív fordulattal, aminek csúcsragadozója a mai füllel is tökéletes „The Shadow Hunter” a maga nyolc percével, annyi ötlettel telezsúfolva, amennyi más együttes esetében egy teljes diszkográfiára is elég lenne.
A latin futamokkal, akusztikusan induló dal felvezető háromnegyed perce még csak sejteti, hogy mivel is fogunk találkozni, de az elkövetkezők felülmúlhatnak minden elképzelést, olyan izgalmas, és vártalan megoldásokkal teli pillanatokat okozva, melyek átélésével folyamatosan ott mocorog bennük a kérdés – mi jöhet még? A felépítés ugyanakkor tökéletes, a vissza-visszatérő akusztikus bevezetés amolyan átkötőként szolgál a „dal a dalban” egyes részei között, ahol megtalálhatjuk az akkori Angra zenéjének minden alkotóelemét: a bombasztikus szimfonikát, a kórusos, musicales csodát – hallgasd csak 4:40-nél a felcsendülő többszólamú vokált – és persze a koronát jelentő gitárszólót, ami Kiko Loureiro-ból azonnal gitárhőst avatott, kár, hogy ezt Európában és Észak-Amerikában csak kevesen vették észre. Kiko egybeolvadása hangszerével a legnagyobbak sajátja, olyan kinyilatkoztatás, amiben a hangszer maga is élővé válik és aminek energia-folyamai a zenész lelkéből táplálkoznak; szólójában tökéletesen olvad egybe a hagyományos metal, a jazz, a latin a folk és a progresszív zene „eljárásrendje”, mindez olyan játékossággal, ami messzire űzi a teljesítmény akadémikusan merev jellegét.
Az Angra aztán a folytatásban még ennél is tovább megy, és az utolsó (bónusz) dalban már pusztán szimfonikus hangszereket megszólaltatva foglalják zeneileg össze az elmúlt perceket, minden szerzeményből ki-kiragadva egy-egy jellegzetes fordulatot, dallamot, hogy tökéletesen egységessé gyúrva alkossanak a felhasználtból újat: ez a metódus pedig szinte egyedülálló a metal történelemben, még ha kísérletek történtek is rá - a sors igazságtalansága hogy a "Temple Of Shadows" nem ragyog ott a legnagyobb klasszikusok templomában: árnyékba rejtve így csak azok számára megközelíthető, akik nem félnek a tökéletesség nyomasztó terhétől.
l
Garael