Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.masterplan-theband.com

Mikor először meghallottam, hogy a Masterplan következő lemezén Grapow-szerezte Helloween dalokat fog feldolgozni, rögtön megfogalmazódott a kérdés: szükség van erre? Aztán mikor először meghallgattam az albumot, felvontam a vállam, és megkérdeztem: szükség van erre? Nyugi, nem a tű akadt meg a lemezjátszóban, csupán a bennem élő rajongó akadt ki azon, hogy az ötlettelenség miatt rövid idő alatt másodszor érezhettem úgy, hogy hülyének néznek. Mert mi értelme van olyan, a maguk nemében tökéletes dalok feldolgozásának – ugyanabban a stílusban –, melyeknek egy részét már maga az anyacsapat is feldolgozta egyszer a botrányos énekesváltás után, és mi szükség van akkor erre, ha a dalok lelkét jelentő reanimáló énekes kvalitásaiban a középszerűséget jelenti, már ha az eredetihez viszonyítjuk.

Hiszen Rick Altzi – ne szépítsük – a szegény ember pótléka Jorn Lande vagy Mats Levén után, és még nem hallottam egyetlen olyan albumot sem, ahova beugorván a helyettesített előd által prezentált színvonalat – mind dallamokban, mind technikailag – tartani tudta volna. Jelen esetben azonban nem volt szükség arra, hogy részt vegyen a zeneszerzésben – és a leírtak fényében talán így is van jól, illetve dehogy van, mert a végeredmény közelíti a metal-kamu indikátor maximális mutatóját, már ami az ötletet és a megvalósítást illeti.

Az biztos, hogy nem kellett sokat törpölni a feldolgozásokon, ugyanis a dalok nem feldolgozások, pusztán vastagított hangzással, szolgai módon előadott reprodukciók, ahol semmi olyan kísérletbe nem mentek bele, melyek az egyébként is túlterhelt Altzit még jobban megrogyasztották volna. Nincs itt hát semmifajta kreatív ötlet az eredeti dallamok és riffek visszaböfögésén kívül – csak az az átkozott gyomorsav ne marná az ember torkát! –, bár az is lehet, hogy még jól is jártunk, emlékezzünk csak a Helloween gyászosan sikeredett szimfonikus albumára, amiről a youtube-on futó sorozat címe juthat az ember eszébe: pedig jó ötletnek tűnt. Így azonban meg értelmét nem látom a dolognak, legfeljebb az időhúzás szándékát, ami a csapat esetleges kreatív-stopjából fakadhat, de ezt meg legalább titkolták volna ahelyett, hogy széles mellel kiáltják világgá.

Az eredeti és feldogozott – bocsánat, újrajátszott – szerzemények közti nívókülönbség számomra érdekes módon leginkább a rehabilitációt érdemlő, önmagában remek "Chameleon" album "Music" című tételénél a legnyilvánvalóbb, ahol Altzi erőlködése és a bedurvított hangzás azt a drámaiságot öli ki a dalból, amit annak idején nem tudott értékelni a szigorú riffeket és egyenes témákat váró rajongói többség sem.

Altzi pedig, aki hallhatóan kínlódik a nem az ő hangjára íródott – egyébként időtálló – témák tolmácsolásánál, talán érzi is, hogy nagy rá a kabát, de úgy van vele: ha vállalta, végig viszi az egészet, bár nem hiszem, hogy élvezte volna a stúdiumunkát – szinte látom, ahogy a hangmérnökök a fejüket csóválva próbálnak kicsit egyengetni a magasabb hangok kiéneklése helyetti rekesztéseknél.

Sajnálom, hogy így alakult, mert a Masterplan oda jutott, ahová utóbbi albumai színvonalának egyenletes csökkenése jósolta, egy abszolút kiégett, tisztességgel másolni sem képes együttes sorsára – még szerencse, hogy védelmükre elmondható: nem kispályás  játékost próbáltak utánozni, és a hasra eséssel sem jártak egyedül a metal történelemben. (Hallgasd meg a  "The Keepers Of Jericho (A Tribute To Helloween)" albumon szereplő csapatok többségét.)

Garael