Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

A Sorcerer életre hívta a zenei matematika lehetetlen tételét: ugyanúgy origóvá vált az epikus doom metalban, mint az eredeti Candlemass – jóllehet a nálam értesültebb fanok most biztosan felhördülnek, és elkezdik sorolni azokat az old-school bandákat, melyeket a kutya sem ismer rajtuk kívül – no jó, esetleg a Saint Vitus –, eljutva azokig az együttesekig, melyek csak egy-két demót adtak ki pályafutásuk során, ami a true jelleg talán legfőbb princípiuma. Nos, nekik üzenem, hogy maga a banda 2010-ig hasonló státuszban leledzett, 1998-as megalakulásuk óta csak két-három demót kiadva őrizték doom méltóságukat, a munkatempót pedig ebben a műfajban senki sem kéri számon...

Minden adva van az összehasonlításhoz, még akkor is, ha a riffmester nem tud olyan klasszikussá válót alkotni, mint Edling: ám itt van a svéd csodafegyver, a számomra a Section A-ból ismert Anders Engberg, aki dallamaiban viszont többet képes adni, mint a példakép bármelyik énekese – ezt pedig kijelenteni nem kis szó, remélem, csak lassan vetettem el a súly-kot! – néha túl is mutatva a stílus keretein. Igen, meglepetésemre a megalakulástól tag Engberg jellemző zenei világa úgy ég bele a számokba, ahogy az Alien savas vére a bőr alá, csak nem fájdalmat, hanem gyönyört okozva – az epikus műjajok non plus ultrájára itt könnyedén rálelhetsz, ha lusta vagy keresgélni.

A Sorcerer tehát olyat vitt végbe, ami csak levés csapatnak sikerült: hivatkozási egységgé (etalonná) alakultak, amiben benne van ugyan a Candlemass stílusteremtő mesélős ereje, a Black Sabbath hegyeket mozgató hitvallása és az északi csapatok panteisztikussága, ám mindez olyan elegyben, ami védjeggyé tud válni, amolyan brand-dé, ami korunkban talán fontosabb is, mint maga a termék. Itt azonban szó sincs erről, mert a produkció a maga nemében jobb, mint elődje: úgy képes hangulatot alkotni, hogy abban otthon érezheti magát a heavy metalt szerető, harcos, indulós attitűddel rendelkező hallgató, de a hipnotikus, lüktető, pszichedéliában mártózó ősrocker is – még akkor is, ha a Sorcerer nem a hetvenes, hanem a fémes nyolcvanas évek oldaláról közelít a stílus felé.

Engberg pedig szinte Engberg-feletti dolgokra képes: elképesztő "vizualitással" énekel, amitől szinte színes-szélesvásznú moziként folynak a dalok szövegeiben leírt történések, ugyanakkor olyan fülberagadóan, hogy egy más hangszerelésben a divatos r'n'b előadók platinalemezek hegyeit tudnák összehordani velük. Ez azonban underground műfaj, ahol legfeljebb csak mi csodálkozhatunk rá a teljesítményre, amit olyan számok fémjeleznek, mint a "Ship Of Doom" természetközeli, ám a természeti elemekkel fogvicsorgatva dacoló ember küzdelmének zenei lenyomata, vagy a záró, "Unbearable Sorrow" témából eredő végtelen, hősi fájdalma.

S ha ennyit méltattam az énekest, itt az idő, hogy a gitárosokra is figyeljünk, hiszen az alapvető riffek mellett néha szinte neoklasszikus szólók színezik a szemlélődős, moralizáló, mesélős dallamokat, tökéletesen megtalálva azt az elemet, amit más, hasonló bandáknál még nem nagyon hallottam – így válik a doom a maga morózus jellege ellenére integráló stílussá, amit értő kezek kovácsolnak fémmé.

A lemezhez két bónuszt is csatoltak, ami világosan mutatja, mi a különbség a jó és a jobb között: a "Disciples Of The Dark" és a "Bringer Of Misery" – magukon viselve némi Therion hatást, ami a tagok múltja miatt nem meglepő – ugyan becsületes iparosmunkák, ám nem érnek fel a "törzsanyag" színvonalához.

A kákán is csomót keresők persze most vádolhatnak azzal, hogy hol maradnak a fogvacogtató, vagy a nyomorultságot vánszorgó zombi-ütemre bontó stílusjegyek: nekik ajánlom a doom szerteágazó világának egy más alstílusát, akik viszont túl tudnak lépni a rosszul értelmezett true szerepen, azok minden bizonnyal könnyen el tudnak varázsolódni a Sorcerer zenei birodalmában.

Garael

Mentés