Kiadó:
Vortexan Music

Honlapok:
www.ericjohnson.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Mike Varney és kiadója, a Shrapnel a '80-as években – hála Istennek! – gitárhősök egész hadát szabadította rá világra; olyan emberek forgolódtak a "mester" körül, mint Marty Friedman, Jason Becker, Vinnie Moore, Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Joey Tafolla, Greg Howe és Richie Kotzen. A többi már rocktörténelem; a kiadó – ez esetben kivételesen jó értelemben – nemcsak a közízlést, de általában véve a hangszeres játékot is bámulatos mértékben képes volt befolyásolni (meghatározni). Egy nagyszerű interjúban, amit Danev György készített a shockmagazinnak, Greg Howe vall arról, hogy milyen inspiráló környezet volt ez, ahol a gitáróriások is hétről hétre, szinte ugrásszerűen fejlődtek, csak mert ellesték egymástól a trükköket...

Hogy ennek mi köze Eric Johnsonhoz? Ház az, hogy Greg Howe szerint a világ öt legfontosabb gitárlemeze között ott van Eric Johnson "Ah Via Musicom..." című albuma (1990). Márpedig ha Greg Howe mondja, muszáj hinnünk neki! Bár Johnson nem tartozik a hiper-termékeny szerzők közé, szerencsére mostanában egyre többször hallunk róla. Ez többek között annak köszönhető, hogy a végtelenül szerény, halk szavú zseni manapság gyakorlatilag élőben, szinte első "take"-re (nekifutásra) rögzíti anyagait, hogy a muzsikusok közti kémia, az élő zene varázsa, spontaneitása ne vesszen el a hosszadalmas stúdiózás útvesztőjében.

Johnson utoljára 2010-ben jelentkezett önálló "villanyos" lemezzel (Up Close), 2014-ben közös albumot adott ki Mike Sternnel (Eclectic), majd meglepett minket egy "EJ" címet viselő, teljes egészében akusztikus anyaggal, amiről – letörölhetetlen szégyenfoltja ez blogunknak – annak idején nem tudósítottunk. Most viszont nem leszünk restek világgá kürtölni véleményünket a félig saját, félig földolgozás jellegű, sajnos mindössze 45 perces játékidőt ajánló "Gyűjtemény"-ről (Collage).

Johnson öt szívéhez közel álló dalt dolgozott most föl, szerencsére teljesen saját képére és hasonlatosságára faragva mások szerzeményeit. Nem szolgai másolatokról van tehát szó, hanem jó értelemben vett "elsajátításról", aminek az lett a vége, hogy egy-két nótát szinte föl sem lehet ismerni, pl. Jimi Hendrix "One Rainy Wish"-ének akusztikus-instrumentális verzióját. A többi földolgozás: Stevie Wondertől az "Up Tight (Everything’s Alright)", a Venturestől a "Pipeline", a Beatlestől a "We Can Work It Out", végül B.B. Kingtől a "Rock Me Baby".

Azt kell mondjam, hogy ezek a földolgozások a lemez legjobb pillanatai, pedig a saját szerzemények sem gyöngék. Az öt Johnson-dalból csak kettő instrumentális (Stratagem, To Whom It May Concern). Ez talán nem túl jó hír azoknak, akik nem kedvelik különösképpen Johnson vékonyka, bársonyos, már-már nőies hangszínét, de nekem nincs vele bajom, valahogy szervesen illeszkedik a művész teljesen egyéni, hasonlóképpen puha, simogató gitár soundjához.

A "Collage" nyilvánvalóan nem rocktörténelmi mérföldkő, mint az "Ah Via Musicom", de nagyon finom kis hallgatnivaló, amiben Johnson rajongói egészen biztosan nem fognak csalódni, kivéve akkor, amikor észreveszik, hogy alig 45 perc telt el, és máris véget ért az album...

Tartuffe