Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Igazán érdemes (nem csak néha) egy-egy előadó kapcsán retrospektív jelleggel elővenni a korábbi recenzióinkat. Ez itt nem a reklám helye, egyszerűen arról van szó, hogy igen tanulságos tud lenni, ha egy banda pályafutását módszeresen végigkövetjük, főleg ha azt (szak)értő kommentárok segítik. A svéd hiperdallamos Dynazty esetében ez különösen is helytálló, mivel – ahogy korábban minden álszerénység nélkül megírtam – "ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott 'blogszférába' (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit."

Mindig is élénk érdeklődéssel és érzékeny, finoman hangolt fülkagylókkal kísértük a skandináv rockzenei élet történéseit; a Dynazty-t is idejekorán "észleltük", és azóta szisztematikusan tudósítunk karrierjük újabb és újabb állomásairól, szokásunk szerint nem rejtve véka alá a véleményünket. A Rob Love Magnusson és John Berg gitárosok által alapított együttes tanulságos utat járt be, a kiskiadós (mára csak aranyáron beszerezhető) első néhány lemez (pl. Knock You Down, Sultans Of Sin) még tipikus terméke volt a neo-glam/seaze mozgalomnak, azután a "Renatus" (2014) albummal megpróbáltak egy új, keményebb, metálosabb hangzást keresni.

Ez a húzás várható (megjósolható) volt, egyben ígéretes is, de a zeneileg különben nem rossz "Titanic Mass" című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet. Így az Amaranthe-tal együtt beálltak egy olyan sorba, amelynek végén nem örök érdemeket, hervadhatatlan babérokat osztanak, hanem hatalmas körmösöket a jelentéktelen, inkonzekvens, idegesítő korszellemnek való behódolás, és a nyereségvágyból elkövetett "eldiszkósodás" miatt.

Igen, kérem. Nem véletlen, hogy Nils Molin énekes került Jake E helyére az Amaranthe-ban! A Micke Jansson billentyűs által elkövetett (erre nincs jobb szó) technós vértyogás elhatalmasodni látszik a Dynazty muzsikáján. A "Renatus" fémjelezte metálos váltásból csak a szigorúbb hangzású gitárok és a bátrabb szólók maradtak, az együttes a "Firesign"-nal visszakanyarodott a korábbi retrós sleaze-hangulatú dalokhoz, amiket viszont – gondolom: az áporodott levegő kiszellőztetése érdekében – telepakoltak trendi táncdalos techno-poppal. Micke Janssonnak és általában az együttesnek jár az a bizonyos körmös! De nagyon!

Alaphangon nem rosszak a dalok, de a "Firesign" az idegesítő, menőnek gondolt sounddal (és a minősíthetetlen borítóval) beleszürkült egy olyan tömegbe, ahol nyugodtan lehetnének Max Martin és Lukasz Gottwald a fő producerek, zeneszerzők (ha valaki nem ismerné őket, ez a két figura írta az elmúlt 15 év popslágereinek 75 százalékát). Azt kell mondjam, hogy miközben a szólói miatt csak elismeréssel tudok szólni Rob Love Magnusson gitárosról, igazat kell adjak John Bergnek, aki alapítóként 2015 körül elhagyta a csapatot, hogy tartalmasabb, izgalmasabb zenék szerzésére koncentrálhasson. Az általa (egyébként két másik Dynazty muzsikussal) létrehozott The Paralydium Project az utóbbi évek legígéretesebb progresszív formációja. Alig várom, hogy a bemutatkozó EP után végre megjelenjen az első nagylemez. Addig meg hallgatom inkább a korai Dynazty albumokat.

Tartuffe