Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.guardiansoftime.no

A kilencvenes évek kyokushinkai karate versenyeit Nakamura neve fémjelezte. Nakamura nem volt technikás – illetve voltak nála sokkal technikásabb versenyzők –, Nakamura nem küzdött szépen – olyannyira nem, hogy a dirty fighter nem túl hízelgő címét ragasztották rá (nesze neked, bushido) – Nakamura nem küzdött látványosan – egy-két bordarepesztő ütés testre, majd jött a kötelező, bénító combos – mégis legyőzhetetlen maradt: az egyszerűség nála vált eredményessé, az eredmények pedig őt igazolták. S hogy jön ez most ide? Hát mert megtaláltam az idei év zenei Nakamuráját: nem szép, nem cicomás, nem progresszív – de rohadt hatásos, tudjátok amúgy pacalpörkölt módra, amit oly kedves néha egy-egy hosszabb, válogatott gasztronómiai korszak után a hokedlin bekanalazni.

Úgy gondolom, a Hammerfall is ezen igények mentén robbant be 1996-ban a színtérre: a "pőre metal" igénye aztán majd egy évtizedig teremtett aranykort Joacimnak és társainak, hogy aztán különböző evolúciós fázisok után, ha nem is teljesen, de jócskán mérséklődjön jelenlétük a szcénában. Talán ezért is esett olyan jól a szemétdombon talált újabb félkrajcár, egy metalba öltöztetett Nakamura a maga célratörő, egyszerű, ám hatásos heavy-power-speed életérzésével, amiben nem ígérnek mást, csak indulós, robogó tempót, azonnal ható, lelkesítő dallamokat, dúdolható gitárszólót, eposzokba kínálkozó szövegtémákat, a tüdejét is kirekesztő, nagy hangterjedelmű énekest, aki ha kell, olyan "maharadzsás fikcsit" képes megereszteni, amitől nem csak Ali Babábak, de a negyven rablónak is azonnal könny szökik a szemébe.

A Guardians Of Time lényegében ott tapos a Hammerfall-Dream Evil tengely vonalán, néha egy kicsit morózusabb léptekkel és a nyílt színi adok-kapok ígéretével: itt nincs rafináltság, nincs művészkedés, többdimenziós elszállás – ezek a fiúk nagyon is a földön járnak, ami bevallom, igencsak jól esik a sok világmegváltó igyekezet után. A megfejtés tehát azok számára is egyszerű lesz, akiknek a hétvégi sudoku is nehézséget okoz, és talán azok is kedvtelve hallgathatják a heroikus énektémákat, akik a nyolcvanas évek óta nem vették elő a csatavértet a szekrényből.

A csapatban lévő potenciál azonban nem csak engem rúgott combon: Tim "Ripper" Owens a csatolt klipnótában érezheti újra az Iced Earth feelingjét és hát hallhatóan élvezi, olyannyira, hogy még az általában kínos oózástól sem kezdünk el kényelmetlenül a széken mocorogni. (A lemez nyitószámában egy norvég black metal harcos, Abbath is tiszteletét teszi, gondolom, a bajtársi szellem megerősítéseként, esetleg a patakokban folyó vér folyammá duzzasztása miatt.)

Az underground feeling egyedül a hangzásban mutatkozik meg, az bizony soványka ehhez a zenéhez, amihez olyan sound kellene, amitől minden bölénytehén párzani akar, no és a lemez borítója sem lesz a műfaji esztétika csúcsa, bár a lényeget a maga suta módján képes kifejezni.  

Hallgasd és élvezd – ez csupán az elvárás, aminek talán nem lesz nehéz megfelelni, ám ha nem megy, sújtson le rátok Nakamura villanó jobb-bal kezes kombinációja. (Zárójelben: az egyesek által bumfordinak is nevezhető, ám tulajdonképpen tökéletes orientális hangulat a lemez bónusz darabjában (Empire/Live) az utóbbi időszak egyik legjobban sikerült filmzenei hatású dallamát prezentálja, amit kötelező lenne a szimfonikus metal próbálkozóinak tananyaggá tenni.)

Garael