Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.reddragoncartel.com
facebook.com/red dragon cartel

Vakargattam a tarkóm, miként is lenne illendő egy ekkora (patinás....) név lemezének recenzióját formába önteni, hogy a kritikai észrevételek is a legnagyobb tisztelet hangján szólaljanak meg az összes ellenérzésem ellenére, ám szerencsére a főhős segítségemre sietett. Ő úgy gondolta, hogy lemezpromózási célból lemegy kutyába, és olyan szőnyegbombázással egybekötött mélyrepülésbe kezdett, ahová már egyáltalán nem vágyom követni, ahol már kínossá és kényelmetlenné válik virtuális társasága. Ebben a mélységben, ahová néhány nap alatt pozicionálta magát, már nincs is szükség arra, hogy diplomatikus legyek és különösebben csomagolgassam a mondanivalóm. Kifakadt ugyanis minap ez a jó Jake, hogy Yngwie egy arrogáns fasz (eddig egyébként simán tényszerű is lehet...), bár már nagyon régen nem találkoztak, de aki fiatalon fasz, az később is fasz, de hát mégis mire, hiszen a gitározásnak csak egy szeletkéjét míveli kimagaslóan, de ritmusgitározni nem tud, ergo dalt sem tud írni. Vonatkoztassunk el attól, hogy személyesen mit gondolok Yngwie-ről, szerintem szakmai és rajongói közmegegyezés, hogy az egyik ma élő legnagyobb gitáros ikon és zseni, még ha egy magának való, arrogáns fasz is. 

Úgyhogy Jake elérkezettnek látta az időt, ami véletlen (?) éppen egybeesett a lemezmegjelenéssel, és felnyitotta a szemeket. Ő, aki tud ritmusgitározni (tud), tud szólógitározni (tud, bár leszokóban van róla) és tud dalokat írni... Na, itt álljunk meg egy pillanatra, mert azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Ha tudna dalokat írni, akkor nem lenne talán rászorulva, hogy sértettségében szamárságokat mondjon. Akkor jönne a "Patina" és arról beszélnénk, hogy "Te, Úristen, mekkora dalok!" De erről nem fogunk beszélni. Sem most, sem az előző lemeze kapcsán. Legyünk őszinték és mondjuk meg a frankót, a nagy visszatérés, az első RDC is beleállt a földbe rendesen. Akkor még a feltétlen tisztelet szólt belőlem, de olvassátok el a kritikát, nagyon azért nem sikerült becsapni magam. 

Az új lemez kapcsán is ugyanez lehet elmondani, szinte idekopizhatnám a kritikát. Van benne dög rendesen, akinek bejön ez a zsigeri, itt-ott azért rendesen elszállós, messze nem slágerorientált, inkább ösztönös ős-rock, az nagyon is élvezheti, minőségi munka, de szögezzük le: Jake a gitározás vékony szeletkéjét művelő muzsikustárssal ellentétben a saját erejéből soha nem lett volna patinás név. Ehhez bizony Ozzy kellett, aki kihozta belőle a maximumot és tehetségét felismerve gitárhőssé tette. Ne legyünk igazságtalanok, ehhez elsősorban azért Jake E. Lee géniusza adta a fundamentumot, és itt is leírom, igen, számomra sokkal, de sokkal több muzikalitással nyomta a klasszikus szólókat, mint később Zakk Wylde. De amikor magára maradt, már hiányzott valami. Mindig minőségi lemezeken játszott (Badlands, szólóanyagok), de Ozzy után valami elveszett, vagy talán soha nem is létezett.  Ezt alátámasztandó eszembe jut egy réges-régen olvasott Jake E. Lee interjú, ahol elmondta, hogy nem igazán szereti a "Bark At The Moon" gitárszólóját, mert ő oda egy sokkal bluesosabb valamit álmodott, de Ozzy "kötelezte" rá, hogy ne az legyen. Nos, így utólag nehéz elképzelni, hogy oda más épkézláb szóló is szóba jöhetett, főleg nem Jake meglehetősen elvont szólódolgait ismerve. 

Talán lehetett volna itt a lemezt vesézni jobban és alaposabban, mint ahogy talán maga is beszélhetett volna inkább a zenéjéről, de ha ő nem ezt tartotta a legfontosabbnak a megjelenés kapcsán, akkor részemről is elég ennyi.

Túrisas