Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook/Istvan Alapi the guitar player

Legutóbb a "niXfaktor" lemezéről született nálunk recenzió és ezúttal is idéznem szükséges saját magamtól, merthogy kihatással van a jelenre: "Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlenné maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…"  Az érdekesség, hogy ezt egy fúziós lemez kapcsán írtam le, márpedig Steve most deklaráltan egy kompromisszum-mentes rocklemezt készített. Nos, ha a fúziós világában is ennyire zabolátlanul tudott szólni a hangszere, akkor gondolom, senkit nem ér váratlanul, hogy most aztán tényleg nincs pardon.

A címadót előzetesen elképzelve egy lényegesen szellősebb darabra számítottam. No, ehhez képest alig kaptam levegőt, Steve ugyanis rögtön ráült a mellkasomra, persze szigorúan csak zenei értelemben. Elsőre nem egy kimondott slágertéma, az biztos és kb. rögtön meg is értettem, hogy itt aztán semmiféle megfelelési kényszer és motívum nem lengte körül az alkotói periódust. Szigorúan ami jött és amit jólesett kijátszani magából. Alapvetően tehát nem egy simulékony, egyhallgatásos lemez ez, és azt gondolom, hogy aki a gitár-instrumentalizmusnak nem feltétlen szerelmese, az nehezen fog kapaszkodót találni a dalokban, legalábbis a papírforma szerint. De ez igazán nem baj, mert a célközönség nyilván mi, gitárbarátok vagyunk, ez nekünk készült. Onnantól pedig, hogy az esetleges első rácsodálkozás és megkapaszkodás után összekapjuk magunkat, nyugodtan lehet kincskeresni, mert az azért bőven akad. Minden dalnak van saját arca és karaktere, nagyszerű témák sorjáznak, a sokadik hallgatás után pedig megérezhetjük, hogy milyen egy vadlovat betörni. Megmarad ugyanaz az erő, ösztönösség és kiszámíthatatlanság, de összességében már mi uraljuk, engedelmeskedik nekünk. Ehhez azért az is kell, hogy ne legyen a lemez túl hosszú, ebben a félórás időkeretben azért jogosan elvárható egy gitárbarát hallgatótól, hogy beleálljon a kihívásba, "megülje" a zenét és az anyag szégyenszemre ne dobja le a hátáról a porba. 

Időközben én slágeresre hallgattam a CD-t, még a címadót is, a "When It's Over" és az "On My Way" nagy kedvenccé lettek, a "Blue Whale" pedig ténylegesen egy bálnasúlyú riffre épül. A leg-leg viszont a "Pain Of My Soul". A dalt hallgatva mindig az a kép jelenik meg előttem, hogy a végén szegény gitár erőtlenül, zihálva lerogy a sarokba, miután Steve a lelkének fájdalmát rajta keresztül elmondva a szart is kitaposta belőle.

Alapi (majdnem) egyszemélyes projektjének (gitár, basszus és billentyűs hangszerek) másik hajtómotorja az a Borlai Gergő lett aki kimagasló tehetségével mára világhírnévre tett szert, teljesen megérdemelten. Szenzációsan dobolta fel a dalokat. Mint ahogyan már írtam fentebb, tömény lemez, nagyon sok hanggal, de emellett rövid, ezért mindenképpen érdemes rászánni az időt, meghálálja a törődést. 

Túrisas