Kőagyú rockerként nem az én asztalom a fúziós lemezek értékelése, mert az esetek többségében úgy tapasztalom,  a rock kárára történik a fúzió és elveszik belőle az, amiért  én lelkesedni tudok. Ha tehát egy fúziós lemezről én írok kritikát, az kettőt jelenthet: (1) szabadidős blogunk üzleti vállalkozássá érett, azaz nincs válogatás és mazsolázgatás, meg kell írni mindent, ami jön, mert fizetnek érte, punktum (ezúttal nem). (2) A fúzióban töménye(bbe)n benne maradt a rock (ezúttal de).

Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlen-né maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…

A hangulatos "Intro" után, nekifutásból, páros lábbal rúgja be az ajtót a bepöccent Mr. A(lapi) a "Love Takes Money, Mr A." nyitónótában. Kérem, ez egy brutálisan húzós, kőkemény riff, nincs mese. Néhány (nekünk kőagyúaknak) szokatlan hang, skála és harmónia, de Rock, sőt Hard Rock. 

Nem hiszem, hogy a lemezfelvétel végére sok hang maradt Steve hangszereiben, mert mint megvadult Holle anyó párnájából a hópelyheket, ő úgy szórja ránk a sok-sok jóságot csodaszép Musicman Steve Lukather modelljéből (is). A "niXfactor" nem a visszafogottságáról fog elhíresülni, de én ezt nem különösebben bánom. Ráadásul úgy, hogy a kétségtelen és jó értelemben vett önmagvalósítás mellett sikerült jónéhány ragadós, dúdolható fúziós hard rock slágert megírni, változatos (a "Desert Wind" dalban pl. egy vélhetően kímélőbb üzemmódra kitalált oud nevű arab húroshangszert kényszervallat) és ötletes zenei gondolkodás mentén, lenyűgöző hangszeres kompetenciával. És távolról sem csak a gitár vonatkozásában. Barabás Tamás (basszus), Banai Szilárd (dobok) és Beke Márk (billentyű) is méltó társai az örömzenében.

Két daltól eltekintve nekem szinte telitalálat a lemez. A címadó kétségtelen súlyossága és kiolvasható zenei szarkazmusa ellenére sem működik nálam, azzal a megzenésített "WC pumpa munka közben"-szerű főtémával. Gyermekkorom máig megfejtetlen rejtélye Mézga Aladár hosszú és elnyújtott, pszichedelikus kapcsolatfelvétele Köbükivel, amit ráadásul epizódról-epizódra el kellett szenvednünk. Szerintem Steve tudattalanjából is ez a fel nem dolgozott élmény tört utat magának, amikor "Way To The 7th Galaxy" címmel kiírta magából terápiás céllal ennek gitáros változatát, szintén hosszan, elnyújtva és pszichedelikusan. Na, ezt nem fogjuk fütyülni az utcán, és szerencsére klip sem erre készült, hanem az álomszép "So Far" nótára.

Ennek ellenére a lemezt büszkén illesztem a gyűjteményembe, az "A" betűsök közé, közvetlen a "Belső világ" (1996) után…

Túrisas