Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.leverageofficial.com
facebook.com/leverageofficial

A Leverage – miközben semmi máshoz nem hasonlítható – virtigli finn jelenség, csak északi rokonainkra jellemző módon keveredik bennük a Stratovarius-féle szimfonikus hangulatú euro-power, a Brother Firetribe-tipusú AOR és a Status Minor vonalán mozgó, nem túl tolakodó progresszivitás. Mindazonáltal se nem szimfonikus euro-power, se nem AOR, se nem hard rock, se nem progresszív metál: ők egyszerűen Leverage, pontosabban Tuomas Heikkinen, aki egészen idáig a legapróbb részletekig megkomponálta a zenét, a többieknek csak el kellett azt játszaniuk.

Nem tudom pontosan, mi történt velük 10 évvel ezelőtt. Egy kifejezetten jól sikerült és relatíve sikeres album után (Circus Colossus) egy teljes évtizedre hibernálták magukat. Az időközben kivált Torsti Spoof gitáros csinált egy kiváló albumot bérmuzsikusokkal The Magnificent néven, azután eltűnt mint szürke szamár a ködben. Ismeretlen körülmények között megváltak Pekka Heino énekestől is, majd reaktiválták magukat egy új fölállással és egy csak digitális formában megjelent tavalyi EP-vel, "The Devil's Turn" címen.

Én, aki rongyosra hallgattam pl. a 2008-as lemezüket (Blind Fire) nagy reményekkel futottam neki a 4-számos EP-nek, de mintha citromba haraptam volna. Hosszú heteken át kerülgettem az anyagot, de csak nem tudott megtetszeni. Ez az oka annak is, hogy végül nem született róla recenzió. Abban bíztam, hogy a beígért nagylemez majd helyretesz mindent, és az óvatos beetetés utánra hagyták a finom falatokat. Sajnos nem ez történt, pedig igen biztatónak találtam, hogy Torsti Spoofot egy olyan képzett, sokat tapasztalt gitárossal sikerült pótolni, mint Mikko Salovaara, aki a Kiuas földbeállása óta leginkább gitártanárként tengette életét.

Nagyon nehéz pontosan megfogalmaznom, hogy mi hiányzik a "Determinus"-ból. Hamisítatlan Leverage anyag, de valahogy a korábbi lemezek egységessége, polírozottsága hiányzik belőle. Stílusában kicsit még a szokásosnál is csapongóbb, a hangzás is nyersebb (ez alatt azonban nem egy keményebb, fémesebb hozzáállást kell érteni). Az konkrét kifogásom, hogy Kimmo Blom énekes (Urban Tale) egy az egyben úgy énekel, mintha elődje klónja lenne, ami azért baj, mert Heino orgánumától sem voltam igazán elájulva, ráadásul, amikor Blom ettől eltér, abban nincs sok köszönet. Iszonyatosan irritál az a gurgulázó erőlködés, amit pl. a "Tiger"-ben hallunk (és ami annak idején pl. szinte védjegyévé vált Vince Neil-nek). Salovaara pedig akármilyen jó gitáros, vele valahogy nem működik az a káprázatos adok-kapok, amit a Heikkinen-Spoof párostól már megszoktunk, kivéve talán a "Heaven's No Place For Us" középrészét (ez egyébként is messze az album legjobb dala).

Úgy tűnik, akármilyen elszántak is, a "Determinus"-ból nem lett főnix madarat megszégyenítő föltámadás, a Frontiers istállóba való visszatérés sem hozott nekik szerencsét.

Tartuffe