Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.northtale.bigcartel.com

De hol is tartunk? Hát ott, hogy a kétezres évek elejére felfuttatott hagyományos euro-power ismét az undergroundba szorult: a vezető nagy csapatok helyét átvették a NWOEPM bandái, amelyek – jóllehet le sem tagadhatják gyökereiket – rendelkeznek annyi önálló vonással, hogy lassan önálló alstílusként beszéljünk róluk. A fénykort megidéző monolitok közül talán csak a Stratovarius tartja pozícióját, a Helloween részben már keményebb zenét játszik, a Sonata Arctica és a Dark Moor musicales nyáltengerben küzd, az Angra progresszívebb irányba fordult, a Gamma Ray tetszhalott állapotban leledzik és a stílus másodvonalat képviselő bázisa is inkább Brazíliába és Japánba tevődött át.

Próbálkozások persze vannak, itt van mindjárt a svéd-amerikai Northtale, amelyben az ex-Twilight Force énekes, Christian Eriksson, valamint Bill Hudson gitáros (Trans-Siberian Orchestra, I Am Morbid, ex-U.D.O./Dirkschneider) próbálja megmutatni, hogy korai még a stílust temetni, azt egyébként is hagyjuk meg a felcammogóban lévő doomstereknek.

S miképpen teszik ezt? Megdöbbentő tehetséggel és kreativitással – persze a stílus keretei között: mintha a korai Soanata Arctica tért volna vissza arról a tévútból, ahol most önmagát keresve fel-alá szaladgál. Ez persze nem akadályozza meg őket, hogy rögtön a második dalban (Higher) olyan Hammerfall slágert kalapáljanak össze, amit a példaképnek évek óta nem sikerült. Christian hangja csodálatosan idézi meg Cans manírjait, így minden adva van ahhoz, hogy a kalapács ismét lesújthasson a metal árulóira – hát bizony, nem lennék a szakadárok helyében…

A stílus fő erényeit egyébként könnyű megragadni, de annál nehezebb prezentálni. Itt van mindjárt a "Follow Me", ami könnyedén bizonyítja, hogy a Dragonforce sebessége közben is lehet olyan fülbemászó dallamokat írni, melyek féken tartva tulajdonképpen bekerülhetnének az ovisok nagy dalos könyvébe, és ha hozzátesszük a szerzemény közepén sokkot okozó belassuló, reneszánsz betétet, nem hiszem, hogy van olyan stílus-rajongó, aki ne sóhajtana fel megkönnyebbülten az utánpótlás utáni nagy kesergések depresszív hangulatából.

Van itt hát minden, ami az aranykort idézi: tuc-tuc ütemek helyett rendesen odaverő dobmunka, virtuóz gitárjáték, ahol a gitáros nem szégyelli azt, hogy metal zenekarban játszik, és olyan hosszú ideig szólózik, ameddig lehetséges, valamint az őt folytonosan párbajra kényszerítő billentyűs: még szerencse, hogy a pengeváltásoknak halálos áldozat helyett stílusremek lesz a vége. (No és vannak azért hivatkozással ellátott, ihletforrások is, halld csak a "Bring Down The Mountain" "Painkiller"-es alapdallamát.)

Nem mondom, hogy a fiúk megújították az euro-powert – azt már megtették több-kevesebb sikerrel a Sabaton, Powerwolf és társaik – sőt, büszkén visszatekintve az időben a tradicionalizmus oltárán áldoznak, ami nekem, ötvenedik évem felé közelítve a fiatalságomat hozza vissza, ez pedig időgép hiányában megsüvegelendő teljesítmény, amiért nem lehetek elég hálás a hasonlóan érző rajongókkal egyetemben.

Garael