Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Ha akad olyan egyáltalán, aki elolvasta blogunk küldetésnyilatkozatát, az tudja, hogy ezen az oldalon a dionysosi értelemben vett zenei élmények naplóbejegyzésszerű "megörökítése" folyik (immáron 2008 óta). Van tehát annak némi tréfás éle, hogy jellemzően dionysosi szemszögből most Apolló fiainak teljesítményét értékeljük. Filozófiai (és általában véve kultúrtörténeti) értelemben ugyanis létezik egyfajta "versengő" kettősség (dichotómia) Zeus főisten két fia között: Apolló az észszerű gondolkodás és a körültekintő rendezettség istene, s mint ilyen, elsősorban olyan erényekre alapoz, mint az okosság, lelki fegyelem és tisztaság. Dionysos ezzel szemben a spontaneitás, sőt a káosz istene, aki legfőképp az érzelmekre, ösztönökre, indulatokra épít. Természetesen – ahogy a manifesztónkban is elmagyaráztam – a kettő merev szembeállítása (főleg a zene területén) ügyefogyott dolog. Miközben egyértelmű, hogy egyes zenei stílusokban egyik vagy másik aspektus kerül előtérbe, az arányok mindig kevertek: nincs olyan muzsika, ami teljesen kizárja az intuíciót, érzelmet (de van, pl. az olyan stílusok, mint a minimál elektro-pop, de az meg már csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető zenének), de eleve lehetetlen valódi zenét szerezni intellektuális értelemben vett rend, szabálykövetés nélkül (nyilván nem csak a képzett zenészek vannak tisztában a muzsika matematikailag leírható, ezért lényegileg és messzemenően racionális természetével).

Hú, de sokáig tartott (mindazonáltal érdemes volt) elmondani azt, hogy valójában nincs is semmilyen ellentét Apolló fiai (Portnoy, Sheehan, Soto, Bumblefoot és Sherinian), valamint Dionysos gyermekei (írói stábunk) között. Mi több! Nagyon nagy haversrácság és konzsenialitás (lényegi egyetértés, lelki rokonság) van! Annak ellenére egyébként, hogy az örökmozgó Portnoy újabb projektjének bejelentésekor azért vegyült némi félsz a lelkesedésembe. Végre prog-metál, de kikkel? Bármit hazudnak is az emberek, mindenkiben van előítélet (akárhogy is hívjuk: igény, elvárás, neveltetés, tapasztalat, ízlés, megérzés stb.), a kérdés inkább az, hogy képes-e az ember objektív mérce szerint mérlegelve meghozni végső ítéletét. Szerintem Portnoy nagyon jól tette, hogy a DT-ből való távozása után nem ugrott bele azonnal egy prog-metál kísérletbe. Hagyta, hogy a dolgok lecsengjenek benne/körülötte, kipróbálta magát más műfajokban. Az elmúlt, szűknek egyáltalán nem nevezhető hét esztendő őt igazolta, főleg miután a DT egy lelketlen, gyermeteg és legfőképp zagyva ál-produktummal, egy nem létező számítógépes játék sajnos létező zenei illusztrációjával szénné égette magát (The Astonishing).

Szóval előítélet. Abból van bennem pár, pl. a Sons Of Apollo zenészeivel szemben is. Minden tiszteletem mellett jegyzem meg a következőket: nem volt véletlen, hogy Derek Sherinian mindössze egy soralbum erejéig dolgozott együtt a DT-vel; szerintem ez a műfaj nem áll olyan jól neki, ráadásul hosszútávon a jellegzetes (ubiquitárius) szinti hangzása is idegesít (szerencsére néha előkerül a jó öreg Hammond is). Ron "Bumblefoot" Thal is kétségkívül hatalmas muzsikus, aki az eddiginél jóval komolyabb figyelmet érdemel, de stílusáért nem rajongok annyira (és mielőtt Túrisas beszól, az ő játéka, megszólalása sem annyira egyéni, hogy pár hangból azonosítható legyen). Sotóért teljesen odavoltam Yngwie első két lemezén, de azóta már-már menthetetlenül belekövült egy negédes, AOR-os perszónába. És végül ott van Sheehan, aki hangszerén egy igazi "szörny", sőt azonnal fölismerhető, karakteres hangzása, stílusa van, de – fájdalom! – éppen ez a hangzás az, ami miatt érdemei elismerése mellett idegenkedem tőle kicsit.

Ezek után már érthető, hogy a Sons Of Apollo megalakulásának bejelentésekor miért sóhajtottam föl imígyen: végre prog-metál, de kikkel? A legmélyebb álmomból hirtelen ébredve is kevésbé meglepő, koherensebb, karizmatikusabb zenészgárdát tudtam volna ajánlani Portnoy mellé. Ez azonban egyéni szocprobléma. Az objektív valóság ezzel szemben az, hogy egyrészt a hangszeresek lényegében adottak voltak a PSMS (Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian) projekt óta, plusz a kémia működik, még ha be is lengi némi laboratóriumi sterilitás. Sherinian véleményem szerint itt is szürke eminenciás (mint pl. a Black Country Communionban), jóllehet Portnoy mellett éppen ő a formáció ötletgazdája, de Soto például – becsületére legyen mondva! – most (főleg LaBrie-hez képest!) üdítően jól, kellő döggel teljesít. Bumblefoot pedig lehet, hogy nincs az ihletett és ihlető kedvenceim között, mégis baromi jó úgy riffmesterként, mint szólóban – amit pl. a "Sons Of The Time" második felében művel, egyszerűen lélegzetelállító. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő a pszichotikus szimfónia igazi kinyilatkoztatása!

Épp ideje, hogy lezárjam ezt a magamhoz képest szinte tolsztoji hosszúságú recenziót azzal, ami szerintem mindenkit foglalkoztat: vajon jobb-e a SOA a DT-nél? A válaszom határozottan és lelkesen igenlő: most, 2017-ben ez egyszerűen nem kétséges. Petrucciéknak nagyon komolyan föl kell kötni a gatyát, ha ezt überelni (vagy akár csak megközelíteni akarják). Szerintem az album egy kicsit megül a végére, de az első négy nóta csillagos ötös – főleg az albumot indító, orientális jellegű "God Of The Son" és a komótosságában is robusztus "Labyrinth" ütött ki azonnal. Nagy ünnep ez most a DT-közeli (és érthető okokból mostanában kicsit talán kiábrándult) prog rajongóknak!

Tartuffe

Mentés

Mentés

Mentés