Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Urban breed elvesztette a tökeit. Ezen profán megállapítás stílusával lehet vitatkozni, jelentéstartalmával azonban – persze a zenei dimenziók között – nem. Ez van, punktum. Persze ha Te alapos ember vagy, esetleg csak saját értékítéletedben bízol, nosza, gyerünk, hallgasd meg a Serious Black új lemezét, és ha nem értesz velem egyet, kommentben nyugodtan jelezz, bár meggyőzni kijelentésem ellenkezőjéről nem fogsz, legfeljebb elfogadom a véleményed, tudomásul véve, hogy léteznek ellenkező értékítéletek is.

Pedig a lemez egész pofásan indul, sőt, magával a zenei résszel – a végig érezhető útkeresési bizonytalanság mellett – nincs is igazán bajom, a riffek talán sosem horzsoltak még ennyire, mint most, és az AOR hatások is "csak" a refrénekben bújnak elő, a verzék azonban próbálják kimeríteni a power metal fogalmát. S hogy ez jó így? Hát jó lenne, ha főhősünk nem gondolja úgy, hogy ezeket a fránya dallamokat nem azzal a rá jellemző, gonoszkás, karcos éllel kell előadni, és ha már a "menet" elején rájön, hogy az édeskés hangvékonyítás inkább kínos félmosolyt csal az ember arcára, mintsem vokális érzelemkitörés okozta gyönyört. Breed ezzel a magára erőltetett zenei pózzal olyan, mint az a 120 kilós testépítő, aki egy tütü felvételével azt hiszi, hogy máris balett táncos, ráadásul még bizonyítani is akarván a lehetetlent, képes végig ugrálni Csajkovszkij Diótörőjét. El tudjátok képzelni? Hát röhögés nélkül nehezen. (És ha mégis van olyan profi táncos, aki az említett paraméterekkel rendelkezik, attól bocsánatot kérek.)

Hősünk tehát szereptévesztésben van, akár a producer, aki vagy süket, vagy úgy gondolja, hogy a "Castiel" geil dallamait úgy kell énekelni, mint egy gótikus szopránnak, csak hát itt egy szőrös, nagyhangú valamikori vezérhímről van szó, nem pedig arról az angyalarcú énekesnőről, aki korábban remekül eljátszhatta volna Urbannal a szépség és a szörnyeteg kettősét.

Sajnálom a dolgot, mert mint említettem, a dalok – előnyükre – kissé súlyosabban szólalnak meg – hallgasd csak a "Solitude Étude" reszelős riffelését – mint amit eddig tapasztaltunk, és ha a refrének már nem is érnek fel a szigorúbb stílusok követelményeihez, azért a mostani divatos dallamos metal több dicsőített üdvöskéjére rá tudnak verni egy-két kört – már ami a teljesítményt illeti. (A dallamérzékkel breednél ezúttal sincs baj.)

Ettől függetlenül a csapattal szembeni ambivalens érzelmeim nem változtak – mint írtam, mintha még mindig az útkeresés fázisában lennének –, és hát bizony ilyenkor könnyű zsákutcába tévedni, esetleg olyan felesleges kanyarokat tenni, ami nem csak a hallgatót, de magát a zenészt is megszédíti. Legyünk egy "Masterplan light" utánérzés, a szegény ember Jorn Lande-jával? Netán tévedjünk rá a most divatos szintipoppal kacérkodó csapatok kitaposott ösvényére? Vagy legyintsünk az egészre, és próbálkozzunk valami újjal, de meghatározott végcél nélkül? Mintha ezek a kérdések járnának a zenészek fejében, akik az eddigi dallamosodás után most megpróbálnak valamiféle átmenetet képezni a szigorúbb bandák sorába, csak erről éppen az énekest felejtették el értesíteni. A végeredmény mindenesetre koránt sem meggyőző, és ez tulajdonképpen azért fájó, mert érezni, hogy az együttesben több van – mégpedig egy teljesen útját vesztett tehetséggel, akit kár lenne így veszni hagyni. Remélem, hogy legközelebb már helyére billen a mérleg, és nem érzem puszta felesleges súlynak breed teljesítményét, ami igencsak húzza hátra a többieket, oda, ahol számtalan jobb sorra érdemes zenekar jutott. Seriously.

Garael