Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

H.e.a.t: II (2020)

2020.02.20. 17:42 | Dionysos | 1 komment

y_275.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Néhány év alatt a skandináv dallamos rock egyik kiemelkedően fontos alkotó közösségévé vált a H.e.a.t, akiket már aligha nevezhetünk fiatal pályakezdőknek, hiszen ez a hatodik albumuk. Amikor megláttam a lemez címét, azonnal földerültem, hiszen az egyértelmű visszakanyarodást ígér az öndefiniáló kezdetekhez, erre pedig óriási szüksége volt a csapatnak, hiszen a legutóbbi, kísérletező jellegű 2017-es lemez (Into The Great Unknown) nálam hatalmas fiaskóként van számontartva. Az egy szörnyen halovány, nyálas pop dalcsokor volt, és kizárólag az egykor toplistás "Tearing Down The Walls" (2014) miatt határoztam el, hogy még nem írom le őket egészen, adok még nekik egy esélyt...

Ezt a bizalmat – úgy tűnik – megszolgálták, mert a "II" már nem csak nyomokban tartalmaz rockzenét (és gitárszólót), sőt talán pályafutásuk eddigi legdögösebb anyagát készítették most el (lásd: Dangerous Ground, Victory, We Are Gods, Under The Gun), ami azért továbbra is a '80-as évek hajbandáinak hiperdallamossága által kijelölt nyomvonalat követi, bár talán ezúttal kicsit kevésbé lenyomozhatóan. Eric Rivers gitáros helyett most a régi-új tagnak számító Dave Dalone vitézkedik a hathúroson, a frontember pedig továbbra is az az Erik Grönwall, akinek fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében.

Nem állítom, hogy a "II" hibátlan anyag, pl. a "Nothing To Say" című líránál érzékelek egy határozott megbicsaklást. Egyelőre ebből a szempontból a "Tearing Down The Walls"-t egységesebbnek érzem. A "II"-t hangulatában leginkább a 2012-es "Address The Nation"-höz hasonlítanám, azzal a kivétellel, hogy itt sokkal inkább a "saját hangjukon" szólalnak meg. Nem véletlenül nyilatkozták, hogy: "Valahogy így szólnánk, ha 2019-ben csináltunk volna debüt-albumot."

Az új album alig több, mint 40 percének a tömörség mellett az a legnagyobb erénye, hogy sikeresen elfeledtette velem azt a keserű csalódottságot, amit a legutóbbi lemez hallgatásakor éreztem. Úgy gondolom, hogy a srácoknak sikerült összekapniuk magukat, egyszersmind bebizonyították, hogy ebben a műfajban ők a "tábornoki kart" képviselik. Az utolsó, szerintem túlságosan fáradt és színtelen Eclipse lemeznél (Paradigm, 2019) pl. ez határozottan jobb és izgalmasabb (bár a borító terv kb. egy színvonal).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr3515483502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kotta 2020.05.09. 18:35:44

ezt most jól elkapták, nagyon fasza kis lemez ez