Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Erre a cikkre készülve kutyafuttában átolvastam a korábbi Eclipse lemezekről írott kritikáinkat. Két dolog tünt föl. Elsőként az, hogy a komoly áttörést jelentő "Bleed & Scream", azaz, 2012 óta stabilan nagyjából kétévente szállítják az albumokat, másrészt, hogy eddig következetesen kiálltam mellettük, és minden rock diszkós, táncdalfesztiválos hajlamuk ellenére pozitív értékelést kaptak. Nos, mára vagy Martensson ötletei aprózódtak el a Frontiers darálójában, vagy az én lelkesedésem, türelmem kezd elvékonyodni.

Az együttesben elég sok muzsikus megfordult már, legutoljára Robban Bäck dobos hagyta ott őket (még 2015-ben); gondolom, úgy érezte, hogy nincsenek kihasználva a képességei. A lényeg, hogy egy ideje világosan látszik: az Eclipse tulajdonképpen Eric Martensson énekes-gitáros és Magnus Henriksson gitáros duettje, de talán akkor sem tévedünk nagyot, ha az Eclipse-et egyenesen Martenssonnal azonosítjuk. Ez a hapsi tényleg nagyszerű és termékeny dalszerző, amit a Frontiers hamar föl is fedezett, többek között vele íratták meg a W.E.T. és a Nordic Union lemezeit. Az utóbbiról jut eszembe: mihamarabbi és maradéktalan fölépülést kívánunk Ronnie Atkinsnek!

Szóval ahogy a Frontiers éveken keresztül "elhasználta" pl. Magnus Karlssont és mindenes házi dalszerzőjét Alessandro Del Vecchiót, úgy Martensson is a fáradás jeleit kezdi mutatni. Vagy amint korábban említettem, az én birka türelmem kezd megfogyatkozni. Ennek eldöntését a vájt fülű olvasóra bízom. A lényeg, hogy mostanra kifejezetten irritálóvá vált nekem az unalmas diszkóritmusban fogant minimalista dobalap, de a dalok is egyre jobban hasonlítanak egymásra. Persze a nóták így is magukon hordozzák a tipikus skandináv slágeresség jegyeit, de kezdenek egybefolyni és beleszürkülni a szalagon gyártott Martensson életmű vastag katalógusába.

Nem mondom, akadnak itt pofás darabok: a "Blood Wants Blood", a "When The Winter Ends" és a ".38 Or .44" kifejezetten tetszenek, de a többit vagy túl kiszámíthatónak, vagy túl jellegtelennek találom. A Uriah Heep "Lady In Black"-je által ihletett "United"-ot sem tudom hova tenni (bár elismerem, attól a "klasszikustól" már régen herótom van, pedig szeretem a Heepet). A végére csak annyit: elismerem, lehet, hogy szigorú vagy nyúzott vagyok kicsit, de ez most nekem zeneileg is olyan színtelen lett, mint a borító grafikája.

Tartuffe