Kiadó:
Frontiers

Őszintén szólva, akinek a legeslegelejétől el kell magyarázni, hogy ki az a Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob) vagy Magnus Karlsson (Primal Fear, The Ferrymen), illetve kettejüknek mi köze egymáshoz, az vagy kómában töltötte az elmúlt 15 évet, vagy eddig kizárólag elektro-popot hallgatott és most először próbálkozik hard rock lemezek hallgatásával. Ez nem föltétlen áll a bájos svéd énekes hölgy, Antette Olzon (Nightwish, The Dark Element) esetében, akire érdemben csak rövid ideig, 2007-től 2012-ig irányult reflektorfény, amíg a Nightwish frontembereként borzolta a Tuomas Holopainen nevű finn despota idegeit.

Meggyőződésem, hogy szegény Olzon kisasszony itt is csak amolyan mellékszereplő, mert Karlsson és Allen, már csak az annak idején komoly sikereket elért Allen/Lande lemezek okán is, igazi nagyágyúk, akik külön-külön és együtt is számtalanszor bizonyítottak már. Ez még akkor is így van, ha Karlsson "patinája" az utóbbi időben erősen megkopott (fogalmazzunk egyértelműen: jól hallhatóan túlvállalta, "kiírta" magát a Frontiers házi zeneszerzőjeként), Allen pedig az Adrenaline Mob turnébuszának 2017-es tragikus balesete és zenésztársa, David Z elvesztése óta kifejezetten kerülte a rivaldafényt.

Nem lennék meglepődve, ha a szegény Timo Tolkki-féle Allen/Lande (2014) miatt esett csorba kiköszörülésére a Frontires eredetileg Landét kérte volna föl Allen mellé, és csak Lande elutasítását követően, egyfajta mentő ötletként merült volna föl Don Perugino folyamatosan pörgő agyában a nem túl sűrűn foglalkoztatott Olzon bevonása a projektbe. Annyi szent igaz, hogy Allen és Lande hangja sokszor annyira hasonló volt, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól, így a "borzas" férfi és bársonyos női vokál párosítása izgalmas kilátásokkal kecsegtetett. Az már az én saját szerencsétlenségem, hogy az Olzonéhoz hasonló kedves női hangot ilyen zenei keretek között csak "vegyesben" bírom elviselni, önállóan nem. Ennek megfelelően pl. a "One More Chance"-t és a "Cold Inside"-ot csuklóból ugratom, miközben azon kesergek, hogy az "I'll Never Leave You" milyen baró nóta lenne, ha Allen és nem ő énekelné. Sajnálom, ilyen tufa vagyok...

A vállalkozás igazi Achilles-íne természetesen a gitárt, bőgőt, szintit kezelő és a dalokat egy személyben szerző Magnus Karlsson, hiszen az utóbbi időben nem volt éppen meggyőző formában. Töltekezett-e annyit, hogy valami olyat, vagy legalább hasonlót alkosson, mint az első két Allen/Lande albummal (vagy pl. korábban a Last Tribe lemezekkel)? Ez volt a nagy kérdés, s erre az a válaszom, hogy részben. A "Worlds Apart" valójában virtigli fele-fele alkotás, kifejezetten erős dalokkal és jó pár felejthető pillanattal. Ugyanakkor az olyan szerzemények, mint a címadó, a "Lost Soul", a "My Enemy", vagy a "Who's Gonna Stop Me Now" tagadhatatlanul a régi formát idézik.

Kár, hogy a hangzás amúgy Frontiers-osan műanyag, főleg ami Anders Köllerfors dob soundját illeti, de Karlsson legalább sistergő, már-már malmsteeni szólókkal pakolta tele az anyagot. Amit pl. a már említett "Lost Soul"-ban művel, tényleg elképesztő, még maga a nagy honfitárs, Yngwie mester is megirigyelhetné. Nem Karlsson hibája, hogy ez az egy ide, egy oda, egy közösen koreográfia nekem nem igazán jön be...

Tartuffe