Kiadó:
Artistry Music

Honlapok:
www.towerofpower.com
facebook.com/OfficialTowerOfPowerBand

Tudom, tudom: jazz-funk-soul muzsika egy rock/metal blogon? Micsoda botrány! De egyrészt rajongva szeretem a Tower Of Powert, másrészt ez az album annak a 2018-as "Soul Side Of Town"-nak a közvetlen folytatása, amiről annak idején – kísérleti, sőt szinte provokatív jelleggel – született nálunk recenzió. Amikor a legendás oaklandi alakulat több éves kihagyás után stúdióba vonult, hogy elkészítse a legutóbbi albumot, összesen 28 dalt rögzítettek, melynek éppen fele került föl akkor az albumra. A TOP most látta elérkezettnek az időt arra, hogy a fölvett dalok másik felét is a nagyközönség elé tárja.

Tekintve, hogy ez a 28 (két lemeznyi) nóta szinte egy lélegzetvételre lett följátszva, a kijelentés "egyenes vagy közvetlen folytatás" itt tényleg nem csak újságírói töltelék, rutin szófordulat. Mondjuk, a szinte követhetetlenül sok személyi változást látott csapat gyakorlatilag 50 éve ugyanazt a muzsikát játssza, maximum a korszellem által megkívánt hangzásban voltak járulékos változások. Az állandóság biztosítéka legfőképpen az Emilio Castillo and Stephen "Doc" Kupka rézfúvós/dalszerző páros és a puskakezű dobos, David Garibaldi.

Én továbbra is a gyorsabb, funky-sabb dalokat részesítem előnyben (Story Of You And I, Look In My Eyes, You Da One), a lassabb, érzelgősebb tételek valahogy nem igazán tudnak megszólítani, jóllehet a hangszerelés ezekben is igen gazdag (talán alkalmasint túlteng a nyálas vonós aláfestéstől), sőt olykor éppen ezekben a nótákban (pl. Beyond My Wildest Dreams) jut leghangsúlyosabb szerephez az itt – legalábbis szólóhangszerként – nem túl prominens "villanygitár". A TOP mindig is híres volt arról, hogy mind a zenéhez, mind a szövegekhez jókora adag humorral álltak hozzá (egyedül a hangszerkezelésben tanúsított profizmusban nem ismernek tréfát), így itt is találkozunk több kifejezetten szellemes dalszöveggel (pl. Any Excuse Will Do).

Egyébként úgy képzelem, hogy ha a mai fiatalok manapság nem elsősorban a csordaszellem, a drog-indukált élmények vagy az alkalmi partnerkeresés céljából járnának "didzsibe", hanem azért, hogy ellenállhatatlan ritmusokra mozgassák át tagjaikat, akkor valami ilyesmit hallgatnának. Ami engem illet, ez szokás szerint amolyan "fele-fele anyag", de az a fél, amelyik szívem szerint való, tényleg olyan, hogy az ember kényszerűen táncra perdül, ösztönösen és ritmikusan rázkódni kezd, de minimum a kezébe veszi a "légdobok" képzeletbeli dobverőit. Aki próbát akar tenni, annak ajánlom egy igen szórakoztató 1987-es koncert megtekintését (a teljes anyag megtekinthető a neten ITT).

Tartuffe