Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

Nem tudom, teljesen helytálló-e a megállapítás, de a Fates Warning egyfajta másodvirágzását éli. Amikor a gyakorlatilag klasszikus fölállásban elkészített "visszatérő" lemezük, a "Darkness In A Different Light" (2013) kijött, érezhetően metálosabb irányba kanyarodtak, amelyhez nagyban hozzájárult a brutálisan erőteljes és kompakt stílusú ritmus-mester, Bobby Jarzombek. A 2016-os "Theories Of Flight" már igazi csiszolt gyémántként ragyogott föl, s ez még akkor is igaz, ha a klasszikus, stílusalapító lemezek ihletettségét egyesek (pl. Túrisas kolléga) szerint már nem érte el.

A Fates Warning - miközben a progresszív metál legendák státuszát élvezi - mindig egy kicsit különutas volt, mert sajátos, komor hangvételük (vess egy pillantást a borítóra!) és a "kánontól" eltérően nem a hangszeres virtuózitást hangsúlyozó zenei megközelítésük külön kategóriába sorolta őket a stíluson belül. Ez persze nem jelenti, hogy nem mesterien kezelik a hangszereiket, hanem csak azt, hogy náluk inkább a hangulatteremtésen van a hangsúly. Az "A Pleasant Shade Of Grey" (1997) a mai napig eklatáns és látszólag fölülmúlhatatlan példája, bizonyítéka ennek.

Természetesen a "Long Day Good Night" sem az a kifejezetten egyhallgatásos anyag; kéri - mit kéri?, megköveteli! - az alaposabb ismerkedést, azt a bizonyos "alámerítkezést". Ennek ellenére, többszöri hallgatásra is úgy érzem, hogy elődjénél valamivel szürkébb és szétszórtabb, noha egyetlen gyöngécske, ún. ugratós nóta sem kapott rajta helyet. Egyes kritikusok a ma már klasszikusnak számító "Parallels" (1991) szemléletének és kedélyének visszatéréséről beszélnek, de én ezzel nem értek egyet. Inkább úgy érzem, hogy helyenként az átmeneti jellegű "FWX" (2004) köszön vissza, mint pl. a zseniális ütős, Gavin Harrison (Porcupine Tree, Pineapple Thief) vendégszereplésével készült "When Snow Falls"-ban.

Azt írtam tehát, hogy ez a lemez elődjénél "szétszórtabb", azaz sokkal kevésbé egységes képet mutat (s talán a dallamok sem mindig sikerültek olyan jól). Ennek az olykor meghökkentő tarkaságnak önmagában vizsgálva is tipikus példája a közel 12 perces "The Longest Shadow Of The Day", amely leginkább ezzel a szörnyű anglicizmussal írható le: Pink Floyd meets jazz fusion meets Metallica... Bárhogy is, szerintem az album legkülönlegesebb, legrafináltabb szerzeménye. Föl is merült bennem az "ügyeletes kedvenc"-ség alapos gyanúja.

Aki "későn érkezőként" a legutóbbi két lemez alapján szerette meg igazán a Fates Warningot (mint pl. Viski cimborám), kapaszkodhat az első három nótába, vagy a már majdnem metálslágerként értékelhető "Scar" és "Glass House" című dalokba, máskülönben az album inkább régi rajongóknak szól: ők biztosan nagy lelkesedéssel fognak belőle kedvükre szemezgetni.

Tartuffe