Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.inglorious.com

Nem sok olyan együttes van, akik pusztán két albumukkal figyelemre méltó tényezőként rögzülnek az underground világában, főleg olyan stílus szabályait követve, amelynek képviselőivel még most is tele van a heavy metal feneketlen bugyra. Nathan James és zenekara azonban sikeresen ugrotta meg azt a képzeletbeli lécet, ami elég volt ahhoz, hogy új üdvöskeként harsogják nevüket a kritikai folyóiratok. Nem tudom, talán túl gyorsan is jött a siker, ami könnyen megzavarja a fejeket: a harmadik etapra megromlott zenekari egység aztán szakításhoz vezetett és egy kissé rutinszagúra sikeredett lemezhez, bár az is lehet, hogy csak az összekovácsolódás folyamata nem zárult le a dalok rögzítése folyamán, ami a minőségben is nyomott hagyott. A "Ride To Nowhere" persze képviselt annyi professzionalizmust, amennyire amatőr zenekarok teljes diszkográfiájuk alatt vágynak, de az elkészült szerzemények nem tudták felkorbácsolni a csapatra jellemző zenei hullámokat, melyek úgy söprik el a hallgatót, ahogy az egy stílusbeli cunamihoz illik.

Az új album azonban új idők szelével – és egy tehetséges producerrel, Romesh Gogandodaval – söpörte ki a kissé állott levegőt és jóllehet Nathan nem reklámozta úgy következő munkájukat, mint a Therionból Christofer Johnsson, a végeredmény magáért beszél: olyan slágergyűjtemény, ami a blues alapú hard rockot évtizedeken keresztül a rockerek kedvencévé avatta. A stílus tehát régi, de a csapatnak – és talán a producernek – köszönhetően a jellemző stílusárnyalatok kaptak egyfajta modern színt is, a hintába ültető riffek groove-os vonzása már az új évezred zenei megszólalását hirdeti, a dallamok pedig olyan kosszal és döggel valósítják meg a sláger fogalmát, ami messzire űzi a szó jelentéstartalmához ragadó és a hard rock által elutasított édeskés jelleget.

A "We Will Ride" pedig mindezeknek köszönhetően egy tüzérségi üteg bömbölő erejével felruházott, töltelékek nélküli mestermű, amiben minden módszertani utasítás remekre csiszolva jelenik meg, hogy aztán a lábakat és fejeket mozgásra, a hallgatót pedig már másodszori hallgatáskor dúdolásra késztesse – pedig ez most nem a magyar nóta est kedvelőinek szóló műsor..., nagyon nem!

Már a kezdés is olyan, amitől minden öreg rájának elkezd folyni az iszap a szeméből: akkora stenkkel robban a refrén, ami rögtön rock-mozgalmi indulót farag a nyitányból, ráadásul úgy, hogy ne kelljen az emlékekben keresgélni, melyik Whitesnake, Deep Purple, Led Zeppelin, Rainbow nótában hallotta utoljára az ember a felcsendülő megoldásokat. A klipnóta "Messiah" aztán folytatja a kezdés okozta révület mágiáját, Nathan pedig úgy énekel, hogy a hangfalakból kiáradó hangok meglobogtatják a hallgató ritkuló rőzséjét. A következőkben aztán a lányok sikolthatnak fel, hiszen a dörömbölő ritmusokon fehér kígyó kúszik elő, nem is értem miért "Medusa" lett a szerzemény címe, talán azért, mert hajlamos kővé dermedni az örömtől az egyszeri rocker, ha meghallja a felcsendülő dallamokat.

A folytatásban sem adják alább, az ember csak kapkodja a fejét, hogy az egyszerre tradicionális és egyszerre modern hangzásbombák el ne találják: a végeredményben pedig ott van a gitárosok falrengető riffelése és a brit hagyományoknak megfelelő szólói, a dobok néha törzsi hangulatba ringató döngölése, amit vastag basszuskíséret erősít fel a korszellemnek megfelelően, no és az énekes elképesztő teljesítménye, amit csakis a legnagyobbak mércéjével lehet mérni. (Fogod, ahogy Nathan a "We Will Provide"-ban Ozzyt idéző verzével vezeti fel a pszichedelikus szólót, ami aztán himnusz értékű refrénben csúcsosodik ki? – mi ez, ha nem a tehetség hangjegyekbe nyomott megnyilvánulása?)

Nem is folytatom, mert csak az eddig leírtakat tudnám tupírozni, fodrász pedig nem vagyok: az Inglorious új albuma számomra a tökéletest nyújtja, még akkor is, ha a filozófusok szerint az optimálist csak megközelíteni tudja az ember. Oda se neki, legfeljebb tévedek, de a saját világomban tudom, hogy nekem van igazam.

Garael