Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

Ha jól emlékszem, egy korábbi cikkemben már beismertem, hogy a Pretty Maids klasszikus időszaka nekem akkoriban kimaradt, viszont a kétezres évek második évtizedének "ráncfölvarrott" Csinos Hölgyei a 2013-as "Motherland"-del végül elrabolták a szívemet. A legutóbbi, 2019-es albummal (Undress Your Madness) már nem taglóztak le teljesen, mert úgy éreztem, hogy a csapat bizonytalanul hol az egyik, hol a másik lábára állva egyszer metálosan kemény, másszor már majdnem kommersz módon soft/hard rockos. Lényegében hiányzott belőle az egyensúly és a következetesség. Persze elismerem, hogy egyesek ezt értékelhették sokszínűségként is.

Atkins kezdettől fogva meglepő őszinteséggel beszélt daganatos betegségéről, kb. egy évvel ezelőtt pedig bejelentette, hogy az eleinte kedvező eredmények után az orvosai közölték vele: a rák legyőzni látszik a szervezetét és betegsége végstádiumba lépett. Elképesztő, hogy a letaglózó hír - a kezdeti sokk után - nem letargiába és önsajnálatba taszította Atkinst, hanem új elhatározásokra indította, pl. arra, hogy a hosszú évek óta dédelgetett (és halogatott) álmát, miszerint készít egy szólólemezt, végre megvalósítja. Le a kalappal e bátorság és lelki erő előtt!

Kézenfekvő volt, hogy Atkins a Pretty Maids mindenesét, zenei látnokát és a modern stúdiótechnikát is jól ismerő gitáros/billentyűsét, Chris Laney-t kérje meg arra, hogy producerként irányítsa a projektet. A dalszerzésben szokásos menet helyett - Atkins labilis egészségére tekintettel - először az éneksávokat vették föl, a hangszeres kíséretet és zenei körítést csak ezután adták hozzá, méghozzá olyan kiváló muzsikusok közreműködésével, mint pl. Kee Marcello (Europe), Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Az anyagot végül a legendás Jacob Hansen keverte és maszterelte a tőle megszokott kompetenciával.

A "One Shot" szerintem kiváló album lett, és ezt nem csak azért mondom, mert nagy valószínűség szerint - de kegyetlen dolog ezt így leírni! - ez lesz Atkins hattyúdala. Zeneileg sokkal egységesebb a legutóbbi Pretty Maids albumnál: Atkins tudatosan egy lágyabb, dallamosabb hard rock vonalon indult el, s ezt a döntést teljes mellszélességgel és következetességgel fölvállalta. Az eredmény hangulatában és szövegeiben is egy emberibb, érzelmesebb, "mélyebb" dalcsokor. Atkins, aki - betegség ide vagy oda - vokálisan kifogástalan teljesítményt nyújt, azt nyilatkozta, hogy a körülmények tekintetében talán megbocsátható neki, ha most nem döngölős power himnuszokban és "szex, drogok és rock n' roll"-típusú dalszövegekben gondolkodott.

Atkins hagyatéka már a Pretty Maidsszel készített lemezeket alapul véve is igen jelentős (önmagában rocktörténelem), a Nordic Union lemezeket talán ugorhatjuk, de a "One Shot" meggyőződésem szerint méltó lezárása egy ámulatba ejtő és irigylésre méltó karriernek. Köszönjük Ronnie, és nagyon sok erőt kívánunk neked a küzdelemhez!

Tartuffe