Az amcsiknak van egy bosszantó szokása: bármit kitalálunk itt az óhazában, azt ők mindig jobban akarják csinálni. Látványosabban, dallamosabban, keményebben; a lényeg, hogy rárakjanak egy lapáttal. A Kiss például négyzetre emelte a Slade-et zeneileg és külsőségekben, a Journey, a Foreigner és a Boston kimaxolta a dallamosságot, a Bon Jovi, a Mötley Crüe és a Poison a csajokat és a bulizást, a Van Halen pedig a technikás játékot (is, a csajozás és a bulik mellett). Az hagyján, hogy a Guns N' Roses stadion attrakciót csinált a Hanoi Rocksból, de odaát még egy thrash, vagy progresszív metal zenekarból is világsztárt tudnak faragni (Metallica, Dream Theater).

A '70-es évek végén Európában téblábolt néhány olyan banda, akik egyfajta átmenetet képeztek a hard rock és a heavy metal között. Két gitárral, billentyűs nélkül tolták, ugyanakkor hagyományosan dallamosak is voltak egyben. Tulajdonképpen szép csöndesen lerakták a heavy metal új hullámának az alapjait. Ezek: UFO, Scorpions, Thin Lizzy, de a korai Judas Priest és Accept is ide sorolható tulajdonképpen. Persze ezt az örökséget is fogták a jenkik, és csúcsra járatták a nyolcvanas-kilencvenes években. Néhány példa: Ratt, Tesla, Leatherwolf, Skid Row, Heaven's Edge, Fifth Angel.

Ezek bármelyikétől ki tudnék ragadni egy (vagy több) lemezt, amely ebben a sorozatban bemutatásra kerülhetne, mint mestermű, elfeledettnek azonban nem mindegyik bandát mondanám. De ha valamelyikükre hatványozottan igaz az érdemtelen mellőzöttség, akkor az leginkább a Heaven's Edge lenne. Ők ugyanis egy olyan gyöngyszemet rögzítettek 1990-ben, ami néhány évvel korábban még azonnal szupersztár státuszba röpített volna bárkit. Ehhez képest a következő albumukat már a tervezetthez képest hét év késéssel (1999-ben), egy frissen alakult kis német kiadónál tudták csak megjelentetni, ami Európában még próbálkozott dallamos rockzenével. Természetesen különösebb visszhang nélkül.

Hallgasd meg tőlük a "Find Another Way" című számot, és megérted mire gondolok! Gigasláger, mégsem nyálas. Minden stimmelt náluk: megjelenés, zenei fölkészültség, dalszerzői véna, lendület. Egyetlen aprócska tényező hibádzott csak: a megfelelő zenei klíma. Ha rájuk gondolok, bizony meg tudom érteni Tartuffe csalódottságát, amit a grunge kapcsán nem szokott véka alá rejteni.

Nagyon magas szintű muzsikálás folyik ezen az albumon, annyit mondhatok, de a szerencse akkor nem szegődött melléjük. Sőt, mintha azóta is húzná őket az a bizonyos ág: néhány éve felültek a nosztalgiavonatra ők is, és összeálltak fesztiválozni kicsit - ezt a basszusgitárosuk halála akasztotta meg először 2019-ben, most pedig ez a fránya vírus lehetetleníti el az élő fellépéseket.

De az amcsiknak van egy másik bosszantó szokása is: nem egykönnyen adják fel. Csak remélni tudom, hogy ez a rájuk is igaz, és nem ment el végérvényesen a kedvük a zenéléstől! Még egy jó album simán bennük lehet, a koncertekről nem is beszélve.

Kotta