Tartozom annyival – magamnak –, hogy írok végre erről az albumról. Nagyon kevés olyan magyar lemez van, amit világszínvonalúnak tartok, ez az egyik. Jó magyar bandák és produkciók vannak és voltak, de két tényező mindig is hátrányba taszított minket: a roppant gyenge hangzás és az elszigeteltségünk. Tulajdonképpen ez egy, nem is kettő: a piaci verseny és az abból következő innováció hiánya, nemcsak technikai-technológiai szinten, de zenei értelemben is az izoláltságunk következménye volt. A rockzene történelmét egyszerűen nem itt írták, márpedig kell az az inspiráló környezet, mely a kreativitás egymásba kapaszkodó pozitív spirálját létrehozza.

Kapaszkodtunk mi is, de évtizednyi lemaradással, leginkább lemásolva-lekövetve a tőlünk nyugatra zajló eseményeket. Ja, és van egy harmadik ok is, ami hátráltat bennünket: a nyelvi nehézségek. A mi agyunk nem áll rá az ángliusra, a kiejtésünk mindig zavaró marad, a magyar nyelvű produkcióknak viszont a legtöbb stílusban esélye sincsen komolyabb nemzetközi elismerésre.

Ilyen szempontból a Solaris nem ugrott gödörből, lévén instrumentális. Éltetik is őket abban a szubkultúrában, ahová egy '80-as évekbeli magyar kiadvány egyáltalán eljut. Persze szükség van ehhez a minőségre is, ami ezen a korongon vitán felül megjelenik. Elképesztően egyedi, sok hatásból építkező muzsika ez, mégis nagyon egységes és kiegyensúlyozott – igazi csapatmunka. Progresszív, de nem a komplexitásával akar elkápráztatni, hanem az elegáns rétegzettségével. Nincsenek itt például önmutogató, monumentális szólók, ilyen-olyan tört ritmusok és gyakori tempó-váltások, amik a matematikus beállítottságú hallgatóknak oly sok örömet okoznak. De vannak például elsőre dúdolható melódiák és stílusok (pop, rock, elektronikus- és klasszikus zene stb.) között elmosódó határok és nagyfokú művészi szabadság, kiteljesedés.

A fuvola miatt adja magát a Jethro Tull párhuzam, de említhetjük Jean-Michel Jarre-t is. Az űrrock tematika miatt az Eloy is gyakran előkerül velük kapcsolatban, vagy az olyan klasszikus progresszív rock bandák, mint a Camel. Ugyanakkor ez már a nyolcvanas évek – a szintetizátor hangzás utal leginkább erre. Zeneileg számomra a legnagyszerűbb az az összjáték, ami a fuvola, a gitár és a billentyűs hangszerek között folyamatosan zajlik. Egymásnak felelgetve, incselkedve egészítik ki egymást mégis tökéletesen. A rockos riffek, melyek a szinti-szólamok és -szőnyeg alatt pattognak, persze külön öröm a magam fajtáknak.

Mégis hiába mindez a játékosság és mélység a bemutatkozó albumon, 1984-ben Fortuna istennő elfordította az arcát erről a vidékről. '86-ban már fel is oszlanak, igazából ekkora a zenészek már a Napoleon Boulevard tagjai – szerencsét próbálnak az aktuális trendnek jobban megfelelő stílusban is (több sikerrel, teszem hozzá). 1995-ben egy amerikai koncertszervező meghívja őket Los Angelesbe, ennek emlékét egy élő felvétel őrzi, és tulajdonképpen ennek köszönhető a zenekar újra-aktiválódása is (1999: Nostradamus – Próféciák könyve CD, 2015: Marsbéli Krónikák II., valamint archív anyagok kiadása). Persze ez az aktiválódás csak úgy öregurasan értendő, ahogy az a dátumokból is látszik. Élőben is csak ritkán lehet elkapni őket, egy-egy nagyobb koncertet adnak évente-kétévente.

Most nem megyek bele részletesebben a zenekar csavaros történetébe, könnyen hozzáférhető a neten, ha valaki rájuk kap. Csak annyit mondok itt a végén, hogy több, mint remek lett ez a Bradbury ihlette rockopera (a teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy csak a korong A oldala nevezhető szigorúan annak, a másik felén rövidebb, egymáshoz tematikusan kevésbé kapcsolódó számok kaptak helyet) - ez az egyik legjobb progresszív lemez evör. Nemzetközileg is komoly siker lehetett volna, ha szerencsésebb csillagzat alatt (máshol) születik meg.

Nos, a restanciám leróva, most már el tudok számolni a lelkiismeretemmel. Fortuna pedig számoljon el az övével, ahogy tud.

Kotta