Valószínűleg felesleges mondanom, hogy ezen a blogon nagy becsben vannak a gitárhősök. Egy időben én is rá voltam kattanva az ilyen – gitárhősködős – albumokra. Van jó néhány a tarsolyban. A leggyakrabban, legszívesebben játszottak ezek közül: az első Malmsteen, a "Flying in a Blue Dream" (Satriani), a "Passion and Warfare" (Vai), Jason Beckertől a "Perpetual Burn" és ez. Az első négyet gondolom nem kell magyarázni, hatalmas klasszikusok a stíluson belül, de Sharmant valahogy elmosta az idő sodra.

Ez a második megjelenése, az első korongjára ezt a matricát ragasztotta a kreatív marketinges: "Európa válasza Joe Satrianira". A kreatív idézőjelben. Ez annyiban azért igaz, hogy az angol zenészre is elmondható, legalább annyira jó dalszerző, mint amilyen technikás gitáros. Ő is dalokban gondolkodik, nem szólókban, annak ellenére, hogy nagyon magabiztos és sokoldalú a hangszer-kezelése.

Az első lemeze (amely nem túl fantáziadúsan az "1990" címet kapta) még teljesen instrumentális, ezen viszont négy számban van ének (Thomas Brache). Érdekesség lehet még, hogy Neil Murray játszik basszusgitáron. Vele jó David egy Gillannal közös munka során találkozott.

Igazából nehéz megmondanom, miért hallgatom ezt az albumot többször, mint mondjuk MacAlpine, Vinnie Moore vagy Greg Howe cuccait, de a hangulata nagyon megfogott, ez az igazság. Talán éppen az a vonzó benne, hogy a technikai tudás messzemenőkig a dalokat szolgálja, sosem válik magamutogatóvá.

Nehéz felfogni, hogy egy ekkora tehetség hogyan tudott elsikkadni ("Hear n' Now" – 1994, aztán legközelebb 2013-ban jelentet meg CD-t. Manapság leginkább oktatóként tevékenykedik.) Hiszen a dallamérzék mellett felismerhető, markáns játékstílussal is bírt (lásd pl. "Andromeda" alább), amit azért kevesen mondhatnak el magukról. Talán egy európai Mike Varney hiánya az ok; kellett volna valaki, aki üti ezt a vasat már kevésbé forrón is, és/vagy az a köztudott tény, hogy az angolok igen gyorsan fordulnak a legújabb zenei trendek irányába – a '90-es évek pedig nem a muzsika virtuóz megközelítéséről szólt.

Egy szó, mint száz, engem rendre elvarázsolnak Sharman futamai, lebegő dallamvilága – van benne valami földöntúli (szépség). Hallgasd meg, lehet, hogy téged is elcsábít majd! Még ha pont ez nem is annyira hősködős.

Kotta