Miután körbe néztünk a heavy metal őshazájában néhány elkallódott tehetség után kutatva (Vardis, Fist, Demon), majd Germániába is beköszöntünk (Tyrant, Warrant), mi több, Skandináviára is rácsekkoltunk (Trash), ideje Galliába is bekukkantani. Vajon mi zajlott ott a ’80-as évek elején? Adja magát a Trust, mint a kedvenc francia zenekarom, de az ők legjobb (legismertebb) albumát (Répression) már megírtam korábban.

Szóba jöhet akkor még a Sortilége, vagy a Warning. Utóbbi talán kevésbé ismert, olyannyira, hogy nem is igazán tudtam kideríteni, mi történt velük három egészen sikeres lemez után (Warning I – 1981, Warning II – 1982, Metamorphose – 1985). Egy létező facebook oldal alapján úgy tűnik, egyik-másik volt tag a mai napig aktív zeneileg, de sokkal többre nem jutottam a francia oldallal.

Ha azt is hozzá teszem, hogy személy szerint ezt a korongot igazán megszerettem az idők során, akkor nem kérdés, hogy nagyon is ide illőnek érzem. A legtöbb riff egy turbó fokozatba kapcsolt AC/DC-t juttat leginkább az eszedbe, de van olyan szám (Fire Fire) ami a Killersen (Maiden) is megjelenhetett volna. Szóval zeneileg valahol ezen a tengelyen (AC/DC – Iron Maiden) helyezkedtek el, de saját jogon is tudtak remek riffeket faragni, lásd a nyitó „Rock City”, vagy éppenséggel a záró „Planete Reverse”.

A cucc nagy erénye amúgy is a két gitáros (Christophe Aubert, Didier Bernoussi – egyikük sem él már sajnos, RIP) fílinges ritmusozása – remekül kiegészítik egymást. A francia nyelv is ad a muzsikának egy kis pikantériát, de van egy csipetnyi Amerika is bennük: a dallamos riffek okán a Ratt is beugorhat emitt-amott. A szólók pedig szintúgy Angus Youngot idézik.

A tempósabb rákenrollt groove-osabb, fikcsisebb számok törik meg időnként, ezek is jól sikerültek. Olyannyira, hogy a kedvenc nótám a lemezről éppen egy ilyen középtempós, húzósabb darab, a „Bahamas Memorial”. Ráadásul jól is szól ez a dalcsokor – OK, éppen egy újra kevert verziót hallgatok, de úgy emlékszem, az eredeti koronggal se volt gond. (Amit anno a Misplaced Childhoodra – Marillion – cseréltem el. Akkoriban ez teljesen normális volt – kazettára vettük, és csere-beréltük az albumokat, így tudtunk egyre több zenekart megismerni. Később aztán újra beszereztem ezek zömét LP-n, vagy CD-n.)

Egy szó, mint száz, jó kis zene ez! Én persze már kívülről fújom, de nekem tökéletes, úgy ahogy van. A Gall kakas akkor sem, ebben sem hagyta elnyomni magát, felzárkóztak a rivális németek és angolok mellé. Zárkózzunk fel mi is azzal, hogy megismerkedünk velük!

Kotta