Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater háza táján nem jellemzőek a nagy izgalmak: nem kell a székünk szélén ugrásra készen ülnünk és a körmünket rágnunk, várva, hogy vajon most mivel lepnek meg bennünket. A metál univerzumot egykor elementáris erővel megrázó merész újítók mára tökéletesen kiszámítható zenei vállalkozók lettek, kiadványaik pedig olyan rendszerességgel érkeznek, mint az egészséges diétán élő sportolók perisztaltikus mozgása. Az alapértelmezett 2, max. 3 éves turné-lemez ciklus most annyiban borult, hogy a rohadék vírus miatt elmaradt a szokásos koncertkörút...

Két csekélyke újdonságot azért hozott az új album: egyrészt a régóta producerként is működő Petrucci az Ernie Ball Music Man céggel közösen kikísérletezett egy új, 8-húros "signiture" gitárt (Majesty 8), melynek köszönhetően a riff-munka néhol karcosabbra sikeredett (lásd: Awaken The Master), másrészt a keverést és maszterelést most először Andy Sneap (Judas Priest) végezte. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de mintha Mangini dobsoundja valamelyest javult volna (jóllehet Portnoyhoz képest még mindig érzékelhető elmaradásban van).

Az előző lemez (Distance Over Time) recenziójában elmondtam, hogy az indokolatlanul bő lére eresztett "computer game soundtrack" förmedvény (The Astonishing) okozta totális agyi áramszünet után az egykori abszolút kedvencemmel kapcsolatos indulataim lehiggadtak, ma már - amennyire ez egyáltalán lehetséges - szenvtelen szakmaisággal állok neki a hallgatásnak. Az új anyag egy kifejezetten metálos dalcsokor nyálas balladázás nélkül, egyedül a lemezt záró 21 perces címadó középrésze andalítóan unalmas, sőt a kütyüzött műcselló miatt határozottan irritáló.

Egyébként az album kifejezetten ígéretesen indul, az első két tétel nagyon bejön. Sajnos az erős kezdés után akadnak mélypontok, pl. a Petruccitól szokatlanul gagyi riffre épített "Sleeping Giant", amelyben Rudess megint bárzongorázik egyet (valakinek már el kellene magyarázni neki, hogy nem egy vadnyugati kocsmában bazsevál). A másik gyöngécske momentum a "Roll The Bones"-korabeli Rusht idéző "Transcending Time", bár ez egy jobb dallammal (refrénnel) még akár élvezetes is lehetne.

Azt hiszem ezzel el is érkeztünk az album (és általában az együttes) neuralgikus pontjához. A napokban hallgattam a klasszikus "Awake"-et. Milyen varázslatosak, milyen ötletesek és jó értelemben véve "mások" voltak ott a dallamok! Itt (és már évek óta) a verzék kiszámíthatóságuk ellenére nagyjából rendben vannak, de a refrének legalábbis felejthetők, vagy egyenesen jellegtelenek. Nem kezdem el Rudess vértyogó szintihangzásait és értelmetlen szólóit kárhoztatni, sem azon lamentálni, hogy a szövegek milyen semmitmondóak lettek, de LaBrie már tényleg hosszú évek óta kegyetlenül fárasztó...

Végül önismétlő, de tényszerű módon kijelentem: objektív mércével ez egy jó lemez, 20 vagy még inkább 30 évvel ezelőtti magukhoz képest viszont nem annyira.

Tartuffe