Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.scardust.co
facebook.com/ScardustOfficial

A Scardust második albumával rögtön a királyokat (királynőket) megillető trónra ült, jóllehet, sokakban talán nem is tudatosult, hogy az izraeli "csaj-fronted" együttes nem a szokásos, euro-power/gótikus alapokon nyugvó, szimfonikus stílus titkos küldötte: nem, kérem szépen, itt bizony egy, a Dream Theater iskolát kijárt, fekete öves progresszív metal képviselő berobbanásának lehettünk fültanúi, amely izzadságmentes játékosságával, stílusokon túlnyúló integrálási képességével, magabiztos instrumentális és vokális nyelvezetével úgy viszonyul a gótikus szoprán populációhoz, mint Mozart a Forman által stigmatizált, szerencsétlen Salierihez.

Azt azért ki lehet jelenteni, hogy az együttes eszköztára nem példa nélküli, hiszen ezt a fajta – akár egyetlen dal közben produkált – stílusugrándozást a Diablo Swing Orchestra vagy oldalunkon a magyar metal médiának felfedezett Maestrick is bemutatta korábban, csak nem ennyi ismerős progresszív eljárásrenddel. Az sem ismeretlen "produkció", amit annak idején a Beyond Twilight vagy az Ayreon is megpróbált a hallgatók torkán lenyomni. A régebbi motorosok biztos emlékeznek még rá, mikor Jacob Hansen és Finn Zierler egy teljes lemezt szentelt a kísérletnek, amiben maximum félperces daltöredékek garmadájának a világra szabadításával – melyeknek sorrendjét ráadásul minden kockázat nélkül fel lehetett cserélni – próbálták a színtérrel elhitetni, hogy ez mennyire jó. Azon persze azóta is megy a vita, hogy mi is volt ez, tényleg egy kísérleti művészfogás vagy egyszerű parasztvakítás; én őszintén bevallom, jóllehet, a másik két lemezüket imádom, ezt csak a legritkább alkalommal veszem elő, leginkább azért, hogy az "aprólékok" sorrendjét újból és újból felcserélve megcsodáljam, miszerint létezik olyan puzzle is, amivel a sajnálatosan vak játékosok is bátran próbálkozhatnak, a végeredmény sosem lesz kudarc.

De térjünk is vissza recenziónk alanyához, amely legutóbbi lemezével letérdepeltette, a jelenlegivel pedig le is hasaltatta a magyar és nemzetközi kritikai közvéleményt, így aztán rám jutott a hálátlan szerep, hogy kimondjam: a király bizony meztelen. (Bocs, királynő.) Az persze már önmagában is hatalmas erény, hogy a játékos, musical alapú ősforrást – ami mellett még fellelhetünk legalább fél tucat zenei origót – úgy tudják integrálni a "dreamtheateri" progresszióba – amit már több évtizede anakronizmus progressziónak nevezni, és inkább jelöl egy stílusárnyalatot, mintsem újítási, fejlődési törekvést –, hogy az alapjában tökéletesen ellentétes két (három, négy, öt, hat…) kiindulópont/szakasz egybeolvasztásának hallatán ne szédüljön el a magát igényesnek tartó hallgató – ennek pedig egyetlen magyarázata van, mégpedig az a fölényes "mesterségbeli tudás", amit nem is akarnak nagyon elrejteni. Nagyon, nagyon nem – és éppen itt a hiba.

Pedig miden olyan szépen kezdődik! A nyitó etap a "Strangers"-ön kialakított eszköztárral terel minket hol egy kis jazz standard, hol egy kilenc danos progresszív hangszeres bűvészmutatvány felé, a vezérdallamot pedig már első hallásra dúdolni tudod – excellent! A folytatásban aztán egy újabb arc felvillantása következik: némi hörgéssel megbolondított, dallamos gitárszólóval felvezetett zenei vezérvonalon kacskaringózunk ide-oda, hogy ezúttal a billentyű és a bőgő kezelője is megmutassa, mi fán terem a tehetségen alapuló szorgalom, Noa Gruman előadói kvalitásaira pedig nincsenek szavak, képes bejárni szinte az összes zenei skálát, amit a metalon – és azon kívül is – ismerhetünk és megszokhattunk, mindezt olyan kislányos bájjal és könnyedséggel, amitől az ember naivan elhiheti: nem is olyan nehéz énekelni!

Therion vagy Dream Theater? Az "RIP" kezdése keleties dallamaival inkább előbbire hajaz, hogy aztán ismét előtérbe kerüljön a töredezett ütemekkel tarkított progresszív látásmód à la Dream Theater, de csak annyira, hogy az ügyesen felvezetett dallamtéma ne zuhanjon le a néha disszonánsnak tűnő hangszeres akrobatamutatványok közt megbúvó szakadékokba. Rendben is megy minden az "End Of The World"-ig, ami egy lineáris, szimfonikus, hagyományos, sőt hősiesnek is tűnő énektémával felruházott, szöveg nélküli hangszálbravúrral előadott zenei átkötő, ám ezt követően egy éles váltással átlépünk az őrület birodalmába.

Hogy is jellemezném a következő részt? Talán "ötlethalmozási abszolutizmusként" (most biztosan örülnek a zenetörténészek), ahol minden megtörténhet, és meg is történik, de legfőképpen az a néha kakofóniába torkolló kinyilatkoztatási kényszer, amit a különböző, előcitált stílusok hangszeres ötleteinek – vagy ötletkezdeményeinek – egymásra pakolása vált ki. A dallamtéma közérthetőségét hátrább nyomja a teljes alkotási szabadság, amiben a számomra összevissza dobált metalos, filmzenés vagy kortárs szimfonikus ötletek instrumentális halmazai úgy csúsznak egymásba, mint a karambolt szenvedett gépkocsik sora a jeges útszakaszon.

Bár a "Touch Of Life I – In Your Eyes" – ami egy háromtételes összefüggő darab első eleme – ad némi refrénhez hasonló kapaszkodót, de folytatásaiban aztán teljessé válik a stílusugrándozásokon alapuló mánia, ami dallamtöredékek tucatját zúdítja a hallgatóra – emlékeztek a kritika elején említett Beyond Twiligth-ra? – csak itt azok felcserélése nem lehetséges: a disszonáns dalalmokat tömörítő hangszeres bravúrkodás leginkább azoknak tetszhet, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a dallamot a szerzeményekből, nehogy elvonja a figyelmüket az olyan haszontalan dolog, mint a refrén. Az album zárásában – ami ráadásul túlnyúlik a hét percen – aztán tökéletesen elszabadulnak az indulatok, az ember pedig csak kapkodja a fülét, hogy a rengeteg ötlettöredék között találjon némi olyat is, aminek értelme van: ezt a dal utolsó két percének dallamaiban meg is találja, ami egyfajta keretként foglalja össze az összefüggő három tételt, ám ahhoz kevés, hogy kellemes emlékeket hagyjon maga után.

Blogunkon az albumok megítélése során kiemelt szerepe van a hangszeres-zeneszerzői kompetenciának, de az öncélú, koncepciótlan, magamutogató, az alapokat maga alá gyűrő attitűdnek nem: a Scardust új albumának második felén pedig sikerült a csapatnak átbillenni ebbe a tartományba, és csak remélhető, hogy az öncélúság új szintre emelésével "kiírták magukból" ezt a fajta bizonyítási vágyat. Noa, eddig is elhittük, hogy mindenre (is) képesek vagytok, de könyörgöm, most már térjetek vissza a kezdetek egyensúlyához!

Garael