Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

A Serious Black azon válogatott legénységű szabadcsapata a "Heavy Metal Army"-nak, melyet összes összetevője arra predesztinált, hogy kitüntessem őket a rokonszenvemmel – ennek ellenére minden megmozdulásuk után maradt valami keserű íz a számban, amit az sem tudott tompítani, hogy igazából nem tudtam rajtuk fogást találni, csak… Csak hát tudod, ismered azt az érzést, amikor látsz valami jót, mégsem tudsz örülni, mert biztos vagy benne, hogy lehetne az sokkal jobb is. Harry Potter kedvenc metal bandája azonban már a választott stílussal félrepozícionálta magát, mert hiába próbált kvázi Masterplan kaliberű együttes lenni, ahhoz sosem voltak olyan ravaszul, progosan kemények, ugyanakkor az európai hard rock zenekarokhoz képest túl szögletesnek bizonyultak. Ennek ellenére mindig kíváncsian vártam újbóli jelentkezésüket, hátha most… És hát itt van a most, megérte a türelem, még akkor is, ha ehhez a banda hajtómotorját kellett újra lecserélni.

Urban breed – igen, így, kisbetűvel – nem könnyű eset, nem nagyon tudok olyan brigádot a múltjából, ahol három albumnál tovább maradt volna: hiába a csodálatos hang, ha valaki képtelen a csapatmunkára, az nem lehet tartósan játékban, bár az is lehet – de ennek kicsi a valószínűsége –, hogy breed érezte, nem megy vele úgy a szekér, ahogy azt elvárták, így fogta magát és odébbállt, próbáljon szerencsét egy másik tehetség.

Nikola Mijić kvalitásait senki sem vitatja, jóllehet, elődje hangja testesebb volt, a vele készült új lemez úgy emelkedik ki a többi közül, mint ahogy Ady magaslott a törpelétbe feledkezett kritikusai fölé, és én is szélesen vigyoroghatok, ahogy a stílust kissé a keményebb pólus felé nyomva végre megjött az a macsó attitűd is, amit eddig hiányoltam, és ami végre valóban a power birodalom szereplőjévé avathatja a csapatot.

A szerb énekes, aki egy ideig hazánkfiainak is segített a melldöngetésben a Dreyelands révén, legutóbb az Eden’s Curse soraiban erősítette a nemzetköziséget. Az, hogy a jelenlegi szereplése csupán stúdió-projekt, vagy teljes tagja is lett a csapatnak, egyelőre számomra még nem ismert, de ha így, ha úgy, a "Vengeance Is Mine" végre úgy szól, ahogy már a kezdetektől fogva szólnia kellett volna.

Mijić amellett, hogy kiváló énekes, remek dallamérzékkel is rendelkezik, biztos vagyok benne, hogy a visszatérő Bob Katsionis nem egyedül hegesztette össze a dalokat, melyek egy-egy remek, idézőjelbe tett utalással olyan változatosságot biztosítottak, ami az egységbe forrt szerzeményeket egyedi, markáns vonásokkal ruházta fel.

Hallgasd csak meg az "Out Of The Ashes” pár taktusnyi Maiden hivatkozását, vagy az "Album Of Our Life" Helloween utóérzését, és egyből érteni fogd, mire is utaltam: a felismerhető hatások azonban nem mennek a saját, kialakított arculat rovására, inkább egyfajta térképet nyújtanak ahhoz a kacskaringós úthoz, amelyen idáig érkeztek.

Az albumhoz hozzácsaptak egy feldolgozásokkal teli bónusz korongot, amit sajnos nem sikerült meghallgatnom, pedig Mijić minden bizonnyal képes arra, hogy akár az A-HA, akár a Roxette unalomig ismert dalait úgy formálja újjá, hogy megmaradjon azok eredeti értéke. Kellemes meglepetés ez így, év elején, remélem, hogy a folytatás hasonló színvonalon fog regélni úgy, hogy az még Sirius Blacknek is kedvére váljon.

Garael