Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

A Sabatont Tommy Johansson csatasorba állításáért előléptette a Heavy Metal Marsallja: az eddig a rideg vas hajlékonyságával menetelő harci brigád felhagyott az acélkoca gurigatásával, és a masírozó ütemek közé jó néhány neoklasszikus futamot tárazott be, ami egy műveleti szinttel feljebb lökte zenei értelemben a svédeket.

Mint azt egy korábbi kritikámban kifejtettem, a Sabaton a kapudrog mintájára kapubanda lett, az alapvetően könnyen megfejthető indulóik adnak annyi spirituszt, hogy fémrajongónak higgye magát az egyszeri hallgató – már ha tetszik neki a felcsendülő zene –, ugyanakkor nincsenek kétismeretes muzikális egyenletek, melyeknek megoldása kulcs lehet a dalok élvezetében (sőt, lehet, hogy egyismeretlenesek sem). Ugyanakkor nagy mozgásteret nem hagynak a zenei ötleteknek, lemezeik csak annyiban különböznek egymástól, hogy más címet lehessen nekik adni, no és persze a szövegek más és más háborús tematikára épüljenek.

Ezekből következően nyugodtan megtehetném, hogy legutóbbi recenziómat másolom ide, nagy baklövést nem követnék el: a csapat azon együttesek táborát gyarapítja, akik tulajdonképpen ugyanazt az albumot írják meg újra és újra, mégsem válnak unalmassá azoknak, akik kedvelik ezt a fajta vastag kórusokkal megtámogatott, himnikus, de tulajdonképpen ugyanazokkal a sémákkal lövöldöző heavy-power metalt.

Mindemellett az együttes lelke, Joakim Brodén igazán szerethető figura, akinek a hadtörténelemhez vitathatatlan vonzódása a heavy metalra annyira nem jellemző tanítási-érdeklődést felkeltő attitűdöt szül, még akkor is, ha jelenleg az ukrán-orosz különleges művelet (szerintem háború) fekete árnyékot vet mindenre, ami kapcsolatban áll a fegyverekkel, harccal, pusztítással.

Ennek ellenére már a nyitó "Sarajevo" megnyitotta nálam az emlékek kapuit: pár évvel ezelőtt, az akkor még Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem – ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem – néhány tanárával és pár szerencsés diákkal részese lehettem annak a bécsi útnak, aminek egyik régóta várt állomása a Hadtörténeti Múzeum volt, és aminek tárlatán nem csak a vérpecsétes zsinóros dolmány volt kiállítva, amit Ferenc Ferdinánd viselt a Gavrilo Princip által leadott lövések napján, hanem kompletten az egész autó, amiben Ferdinánd és felesége helyet foglalt a merénylet során.

A dalok aztán a szokásos pátosszal és lendülettel folytatódnak, úgy, ahogy megszoktuk, a meglepetés eddig sem szerepelt Brodenék hadieszköztárában. Azt azonban mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy a refrének talán még a szokásosnál is fülbe mászóbbak, Johansson pedig jól tudjuk, hogy kisujjából rázza ki azokat a neoklasszikus futamokat, melyektől érdekesebbé válik az egész lemez. (Én már csak azt várom, hogy az éneklést is átvegye Brodentől – köztudott, hogy Tommy barátunk a hangszálak tekintetében bőven elöljárója lehetne a frontembernek.) Ez utóbbi vágyam persze csak egy másik dimenzióban teljesülhet, Joakimnak pedig hagyjuk meg a szószóló – majdnem azt írtam itt a nagy harci hevületben, hogy szószóró – szerepét, legalább addig, amíg ilyen jó dalokat ír.

Garael