Kiadó:
RN Records

Honlapok:
www.gatheringofkings.se
facebook.com/gatheringofkingssweden

Örök dilemma a zeneiparban, hogy a különböző produkcióknak szüksége van-e producerre, vajon egy külső fül hasznosnak bizonyul-e, amennyiben mederbe tereli a csapongó teremtő erőket, vagy inkább csak akadályozza a muzsikusokat abban, hogy a képességeik és ihletük lehetőségeit teljes mértékben ki tudják aknázni. Mint általában, szerintem itt is valahol középen van az igazság. Az biztos, hogy a nagy producerek és a mindenható kiadók ideje leáldozott, a muzsikusok (nem mindig előnyükre) sokkal szabadabban dolgoznak, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek totálisan irányított jelenségek – elvégre ez továbbra is egy jövedelmező iparág.

A svéd királyi naggyűlés sem spontán, alulról jött kezdeményezés (gondolom, ezért is hívják királyinak), hanem két producer, Ron és Nina Dahlgren kreálmánya, amelyhez megnyerték zenei producerként (hangmérnökként) Thomas "Plec" Johanssont (Soilwork, The Night Flight Orchestra, Nocturnal Rites, Dynazty), zeneszerzőként Victor Olssont, a Saffire gitárosát, énekesként pedig ezúttal Rick Altzit (Masterplan, Herman Frank, At Vance), Jonny Lindkvistet (Nocturnal Rites), Apollo Papathanasiót (Spiritual Beggars, Firewind), Tobias Janssont (Saffire) és Alexander Frisborgot (Citadellion).

A "Discovery" alig több mint egy évvel a bemutatkozás után jelent meg. Az első lemez címe miatt, "First Mission", én már sejtettem, hogy lesz folytatás. Nem tudnám megmondani, hogy melyik album az élvezetesebb, mert miközben hihetetlenül profi az egész, engem alapvetően irritál ez a pénzszagú és rossz értelemben véve retró vállalkozás. Sosem értettem, hogy egy utólag "hősinek" tekintett letűnt korszak megidézéséhez miért kell a hangzásnak is épp oly heréltnek lennie, illetve miért nem lehet kiszűrni azt, ami már akkoriban is idegesítő volt (pl. a nyálasan csilingelő szinti hangokat). Több évtized távlatából már nem olyan nehéz eldönteni, hogy mi a maradandó, klasszikus vonás (pl. a '70-es évek definitív markereinek számító Hammond orgona vagy a Moog szinti) és mi az, amit jobb elfelejteni (pl. az erőtlenül puffogó dobokat).

Persze elfogadom, hogy ezek többnyire az én kattanásaim, mint ahogy azt is, hogy a Gathering of Kings albumait, sőt a számomra még sokkal irritálóbb The Night Flight Orchestra lemezeit is lehet szeretni. Elvégre a dalok alapvetően jók, a zenészek pedig még jobbak... Ha hagyom, hogy az egész inkább zsigeri szinten hasson rám, én is bele tudok feledkezni; csak ki kell kapcsolnom a kritikai énemet, amely folyton azt suttogja a fülembe, hogy kis erőfeszítéssel ez az egész sokkal jobb is lehetne. Szóval, miközben én Victor Olssontól inkább egy új Saffire lemezt várok, egyetlen öreg rockertől sem vitatom el a jogot, hogy túláradó nosztalgiával és megfiatalító lelkesedéssel hallgassa rongyosra az ilyen produkciókat. Élőben én is tuti élvezném.

Tartuffe