Epica: Aspiral (2025)
Kiadó:
Nuclear Blast
Honlapok:
www.epica.nl
facebook.com/epica
Az Epica a szimfonikus, női énekesessel cukiskodó heavy/power metal együttesek szent tehene. De miket is beszélek: a stílusra jellemző habos, cukros, néha émelygős hangzás a zenekar esetében olyan, mint mikor egy tejszínes, vaníliakrémes torta közepére odavágunk egy kevésnyi pacalt, ami – és itt jön a csoda – nem válik ehetetlenné, sőt! A csapat a kezdeti időszakból megtartott néhány death metalos elemet és némi furfangos, kissé csavart – akár progresszívnak is nevezhető – megoldást, ez pedig éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy azoknak az egyébként extrém stílusokat szerető hallgatóknak kegyét is elnyerjék, akik hupililát hánynak a csokis süteménytől. Cukiskodásról tehát szó sincsen, a köztudat szerint a csapat élő bizonyítéka annak, hogy a heavy metal evolúciója nem jutott zsákutcába a szimfonikus metal létrejöttével, amire mi, magyarok egy tökéletesen passzoló mondást is kreáltunk: így kell fából vaskarikát kreálni.
Bevallom, jóllehet szeretem a stílust, de annak csak a férfi frontemberrel zenélő ágát – bár ez a fajta felfogás vagy inkább ízlésbeli attitűd jelenünkben abszolút nem PC –, mert a számomra igazából szinte megkülönbözhetetlen hangú hölgyek és a prezentált dallamokra ráülő szimfonikus maszlag úgy változtatja az együttesek zenéjét egyenformára, ahogy a viccbeli hajvágó gép a különböző fejformájú embereket.
Persze ez a szubjektív megállapítás óriási szakmai baki, hiszen a stílust szerető hallgatók tökéletesen el tudnak igazodni a különböző frontasszonyok szövevényes világában, olyan nüansznyi különbséget is észrevéve, hogy melyikük kedveli a szoknyát a farmernadrág helyett: ez pedig tényleg releváns indok ahhoz, hogy fenti soraimat olvasva kontárt kiáltson a nagyérdemű.
De félre a tréfát, nem véletlen, hogy a talán leginkább elismert stílusbeli együttes egyetlen lemezéről sem értekeztünk, mivel tudomásom szerint blogtársaimnak sem ez a zenei világ kedvenc barangolási helyük, de ha már értekeztünk az Epicához hasonlóan egyedinek kikiáltott – és a kritikámban ezzel a véleménnyel abszolút egyetértő – Scardust lemezéről, akkor éppen itt az ideje, hogy a királynői bandát is górcső alá vegyük.
A lemezt végighallgatva egy dolog azonnal nyilvánvaló: olyan szintű professzionalizmusnak lehetünk fültanúi, aminek hatására minden egyes alkotói elem ott van, ahol kell, és olyan arányban, ami tökéletesen egyensúlyoz extrém és kommersz között – jóllehet a death metalos elemek inkább csak kvázi szélsőséget teremtenek, mert a dalok könnyedén befogadhatóak azok számára is, akik a hörgést vagy az enyhén disszonáns dallamvezetést hallva azonnal késztetést éreznek belépni a harcosok klubjába, levezetni a hirtelen felgyülemlett feszültséget.
Ebből következően a lemezen tapasztalható kreatív energiákat nem a spontaneitás, hanem a minden hibaszázalékot kiszűrő megtervezettség mozgatja – nézőpont és ízlés kérdése, hogy ezt minek nevezzük: mesterkéltségnek vagy tudatos szakmai iránykezelésnek. Progresszívnek azonban nem nevezném a csapat által játszott zenét – legalábbis ezen a lemezen –, a tempók és a különböző stílusbeli elemek – doom, death, thrash, euro-power, sőt néha indusztriális – váltogatása "nem meríti ki" a progresszió fogalmát, sőt, a gitárszólók szűkössége néha azt az érzetet kelti az emberben, hogy csak azért vannak, mert az "algoritmus" éppen azt kívánta.
Mindezek ellenére a dalok hallgattatják magukat, mert a dallamérzékenységben, az atmoszféra teremtésben tényleg profi teljesítményről beszélhetünk: az "Obsidian Heart" fő doomriffjébe ágyazott "szimfonika" hatására az erre fogékonyaknak minden bizonnyal megugrik az endorfin termelésük, de a lemez vázát alkotó három, tematikailag összefüggő dalmonstrum is képes egy-két hallgatás után úgy beleégni az agyba, mint a TESCO reklámkiadványainak átvágós kedvezményes árai a fogyasztói mámorban fetrengő emberfiának.
De végül is hogyan értékelném az albumot? Nézzük csak! Kiváló énekhang: pipa, bár ez a stílusban szinte általános; dallamok: pipa, de hát vannak a színtéren az ABBA-t megszégyenítő versenytársak is; atmoszféra, amiben azonban tényleg van különbség, hiszen az Epica esetében komorabb, nyomasztóbb zenei világteremtéssel állunk szemben; szimfonikus és egyéb elemek integrálása: tökéletes, ezen a területen bizony tényleg királyi minőségről beszélhetünk.
S hogy összességében mit jelentenek a felsorolt részelemekhez fűzött kommentjeim? Azt döntse el mindenki saját maga, mert az igazságot végső soron az együttes fogja kimondani, mindenki részére, az individuumra szabva – mert az Epica kreatív gépsora minden bizonnyal erre is képes…
Garael