Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.inglorious.com
facebook.com/weareinglorious
facebook.com/nathanjamesing

Nathan James, akinek pályafutását évek óta nagy szimpátiával (de egyre magasabbra húzott szemöldökkel) követem, sok tekintetben emlékeztet a szakma egy másik legendás "torkához", Jorn Landéhoz. Nemcsak arról van szó, hogy az orgánumuk, képességeik meglehetősen közel állnak egymáshoz, de sajnos arról is, hogy legalább olyan önfejűek, nyughatatlanok, kiszámíthatatlanok, állhatatlanok is.

Az anno zenei "valóság"-show-kban debütált Jamest gyorsan fölkarolták olyan (ténylegesen és nem csupán a média által legyártott) megasztár előadók, mint a Trans-Siberian Orchestra és Uli John Roth, de a 2014 óta működő Inglorious soraiban már a saját jogán is nevet szerzett magának. Mindazonáltal nem lehet egy könnyű fickó, mert a csapat jelenlegi fölállása már gyakorlatilag a második, szinte teljes sorcsere eredménye. Ennek én személy szerint nem örülök annyira (sőt semennyire), mert a legutóbbi kétgitáros fölállás (Danny Dela Cruzzal és Dan Stevens-szel) szerintem ideális volt, főleg az igen fiatal Dela Cruz volt mesébe illő - elég, ha meghallgatjuk az előző, nagyszerűen sikerült lemez, a "We Will Ride" (2021) legnagyobb slágerének, a "He Will Provide"-nak Malmsteen-iskolás, remekbe szabott szólóit!

Mivel időközben Dela Cruz rajongója lettem és "zenekritikusként" is az a véleményem, hogy nyertes csapaton nem szabad változtatni, teljesen értetlenül állok az előtt, hogy James megint mindenkit kirúgott a bandából, majd visszahozta Colin Parkinson bőgőst, aki 2018-ban már távozott egyszer, s aki (vissza)hozta magával a dalszerzői adottságait és ambícióit is - lényegében ketten együtt szerezték az új dalok többségét. Ez még rendben is volna, de James megvált a nyerő gitárpárostól, helyettük pedig leigazolta Richard Shaw-t (Cradle Of Filth). Természetesen nincs semmi probléma Shaw képességeivel, hiszen ismert szessönmuzsikus, zenetanár, miegymás, nekem a Dela Cruzék által képviselt ízlés- és hangzásvilág mégis rettenetesen hiányzik.

Nyugodtan tehetünk egy nagy egyenlőségjelet Nathan James és az Inglorious közé, akármekkora részt is vesz ki Parkinson a zeneszerzésből, akármennyit is tesz hozzá az egészhez a "mark III" két másik muzsikusa, tudomásul kell venni, hogy James egója böhöm nagy és gyakorlatilag megkerülhetetlen árnyékot vet. Most pedig James hallhatóan morcosabb hangulatban van, hiszen a stílus klasszikus hard rockból erősen a dallamos heavy metal felé mozdult el, s ezzel együtt a hangzás is durcásabb lett. Ez szerintem nem vált előnyére: irgalmatlanul hangos, túltolt és "zsizsis" lett az egész: a basszus tolakodó főszereplővé avanzsált (mintha a Lemmy-féle "szignicsör" Motörhead hangzás lett volna a cél), a két gitár karcos hasítása kimaxolja a hangképet, és szerintem a hangmérnök keze is megszaladt a (túl)kompresszálással.

A dalok persze nem rosszak (különösen a lüktető ritmusú és szárnyaló refrénnel díszített "In Your Eyes" tarol), de a barátságtalan hangzás nálam sokat ront az összképen. Ettől még biztosak lesznek olyanok, akik üdvözlik majd a modernebb, fémesebb keménységet, a szigorúbb, arcbamászóbb, kihívó attitűdöt. Ami engem illet, maradok a korábbi lemezeknél, mert a fenenagy acsarkodásban szerintem elvesznek mind a vokális, mind a hangszeres finomságok. Persze ha kicsi pénzért belefutok, megveszem, de ez így, az első benyomások alapján és a magas elvárások tükrében bizony csalódás. Visszatérve tehát a bevezetőmre: James megint szolgált egy okkal arra, hogy a rögös/kanyargós karrierjét figyelve még magasabbra szaladjon a szemöldököm.

Tartuffe