Kiadó:
BMG

Honlapok:
www.thunderonline.com
facebook.com/thunderonline

Furcsa érzés annyi idősnek lenni, mint az öregek. Ezt a bölcsességet egy pólón láttam, és mélyen egyet tudok érteni vele! Hiába fáj már ugyanis itt-ott-amott, fejben nagyon nem érzem magamat annyinak, amennyi valójában vagyok. Azért azt nem mondom, hogy nem változtam, komolyodtam az elmúlt harminc évben, mert az sem lenne igaz. Például a brit Thundert korábban egy nyugger zenekarnak tartottam, és láss csodát, mára kifejezetten megkedveltem őket. Ezzel párhuzamosan, most már szívesebben referálok róluk, mint értett férfizene, nem pedig mint punnyadt, öreguras tingli-tangli.

Komoly adósságot törlesztünk amúgy ezzel a recenzióval, mert egy tizennégy lemezes, patinás bandáról beszélünk, eddig mégsem kaptak komolyabb figyelmet ezen az oldalon. Hozzájuk képest a hasonló muzsikában utazó Magnum kifejezetten felül-reprezentált, és nem csak nálunk. Annak megfejtésébe, hogy ez miért alakult így, most nem mennék bele, fontosabb talán, hogy végre-valahára rájuk irányítsunk némi figyelmet, mert – ha más nem – ez az új anyag bizony megérdemel némi hírverést.

Tizenhat szám, dupla CD formátum, de ennek különösebb jelentősége manapság nincsen, le sem esik valószínűleg a hallgatók többségének. Már csak azért sem, mert változatossága okán egyáltalán nem tűnik hosszúnak. Idősebbek lettek ők is, és a vénülés talán egyetlen pozitívuma, hogy egyre inkább leszarod, mit gondolnak rólad mások. Elengedték ők is a sablonokat és azokat az elvárásokat, amiket egy hard rock zenekarral szemben szoktak támasztani, és nagyjából bármit eljátszanak, amihez kedvük van.

Van itt zongora, női kórusok, U2, Sting, szaxofon, soft-rock, harmonika, hegedű. Nem kell megijedni, mindezen áthallások mellett is gyakran belefutunk egy zeppesen húzós riffbe, vagy egy AC/DC-re hangolt laza rock 'n' rollba. Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy a "Black"-ért a Muse is ölni tudna. Valahogy csuklóból sikerült nekik az, ami – szerintem – a Def Leppardnak például nem akar összejönni. Tudniillik, hogy amolyan modern Queenként kikacsinthassanak bármilyen irányba, legyen az akár pop, vagy classic rock.

Talán azért autentikus mindez a Thundertől, mert a bluesban fogant eredeti stílusukkal azért meglehetősen kompatibilis, túl messzire a kályhától tulajdonképpen nem merészkedtek. A leopárdok esetén inkább izzadtság-szagú egy újabb fazon-váltás: tradicionális heavy metalból aréna rockba, most pedig úgy tűnik, Sweet és Queen mániában égnek leginkább. Ha már a királynőnél tartunk, a "Dopamine" több szólója felfogható tisztelgésnek is akár Brian May előtt (pl. "I Don't Believe The World”).

Finom, légies a gitározás amúgy végig a korong(ok)on, itt nincsenek nagy virtuózok, inkább a csapatmunkáról szól a történet. Daniel Bowes remek énekes, a hangja helyenként (főleg a lassú számokban, és ezekből írtak azért jó néhányat a pályafutásuk alatt) engem Elton Johnra emlékeztet. A többiek pedig teszik a dolgukat, és kész. Ha végső párhuzamot kell vonnom, azt mondanám: ha jelent neked bármit is a Bad Company, akkor szerintem a Thunder is be fog jönni, mert a melankolikus hangvétele ellenére is piszok erős számokat írtak ide.  Már ha elég idős…, izé, érett vagy hozzá.

Kotta